Secret Garden (EXO)

Sötét volt már odakint. A levegő állt, mintha a kint uralkodó hideg még azt is megfagyasztotta volna. Az ég sötét volt, az utcai lámpák fénye meg-megcsillant a fentről hulló hópihéken. Szabályosan szakadt a hó.

Rettenetesen fáztam, miközben Suhoval menedék után kutattunk. Az utcák üresek voltak, nem volt kint ilyen időben egy lélek sem. Cipőink kopogása visszhangzott a csendben, zihálásunk, vacogásunk hangja töltötte be a helyet.

-    Nem akarok továbbmenni bátyus, nagyon fázok! – engedtem el Suho kezét és a földre kuporodtam. Fogaim össze-összekoccantak, ahogy a hideg rázott. Fáradt voltam és éhes.

-    Még egy picit ki kell bírnod, már csak egy nagyon kicsit! Megígérem, mindjárt találunk egy helyet, ahol legalább hóemberré nem válunk reggelig! – bíztatott. Szavai, mosolya meleg volt és édes, mint mindig, mégis folyton némi megbánást tükrözött, amit csak hosszú idő elteltével sikerült felfedeznem. Talán sajnálta, hogy az utcára kerültünk, talán magát okolta azért, hogy nem tud vigyázni a húgára.

Suho mellém lépett és szorosan magához ölelt, miközben felhúzott a földről. Próbált valamennyire melegíteni, de az ő tagjai is hidegek voltak. Kezét átvetette a vállamon és így mentünk tovább. Annyira rosszul éreztem magam, hogy legszívesebben sírtam volna, de féltem, hogy a könnyek az arcomhoz fagynak.

Egy darabig még mentünk előre a kihalt utcán, mígnem egy széles kapualjhoz nem értünk. Suho beültetett a kis fedett helyre, majd ő maga is bevágódott velem szembe. Egy ideig csak ültünk, együtt vacogtunk, de aztán Suho közelebb lendült hozzám és így szólt:

-    Figyelj rám! Elmegyek, keresek valami segítséget! Azt nem tudom, hogy ez a segítség étel, meleg ruha vagy esetleg egy személy formájában fog-e érkezni, de mindenképpen kerítek valamit! Addig is, nagyon figyelj, nem szabad elaludnod! Rendben? Mindenképp maradj ébren, amíg vissza nem jövök!

Rémülten bólogattam minden egyes szavára. Féltem attól, hogy nem fog visszajönni, ahogyan láttam őrajta is, hogy nem szívesen hagy itt egyedül, de nem volt más választása.

-    Bátyus! – szóltam utána, még mielőtt eltűnt volna a látókörömből. – Vigyázz, nehogy hóemberré válj, mire visszajössz! – Szavaim nyomán egy szomorú mosoly futott végig arcán, szemeibe szinte könnyek gyűltek. Végigsimított arcomon, aztán kiszaladt a hóesésbe. Egy nagyon kis ideig még hallottam távolodó lépteit, de hamar csend borult ismét a környékre.

Szorosabbra vontam magamon vékonyka, kopott kabátomat. Talán két hónap is eltelt már, mióta Suhoval az utcán éltünk. Nem értettem, miért történt ez velünk, csak egyik pillanatról a másikra már nem volt se otthon, se apu, se anyu. Egy darabig ugyan négyesben próbáltunk megélni idekint, de ők valahogy lemorzsolódtak rólunk; azt mondták, keresnek segítséget, de többet nem jöttek vissza. Suho volt nekem az egyetlen, ahogy én is neki. Próbált mindent megtenni értem, az étel nagy részét nekem adta, éjjelre mindig szorosan magához ölelt, hogy egy tagom se fázzon, napközben pedig próbált valamilyen módon pénzt szerezni. Mégis minden próbálkozás hiábavalóvá vált, ahogy beköszöntött a hideg tél.

December második fele környékén járhattunk, de az idő olyan volt, mint a legkeményebb januári napok. Egyre nehezebbé vált kibírni a nappalokat, az éjszakákat vékonyka, szakadt ruháinkban. A mostani éjszaka volt a legrosszabb eddig, egyben a legreménytelenebb is.

Egy darabig csak bámultam magam elé, hol a kint hulló hópelyhekre, hol fagyos leheletemre fókuszálva. Azt hiszem, nagyjából három dolog járhatott a fejemben. Az egyik Suho volt. Féltem nélküle egyedül, de egyben őt is féltettem. A legrosszabb mégiscsak az lett volna, ha nem jön vissza…

A második dolog egy mese volt, amit anyu karácsony környékén többször is elmesélt nekem. Egy szegény kislányról szólt, aki az utcán élt. Gyufák eladásával próbált pénzt keresni, miközben majd megfagyott az utcán, egyedül. Egy gyufát sem sikerült eladnia, végül pedig az lett a sorsuk, hogy a lány elgyújtogatta őket, mert a lángokban vágyait látta beteljesülni. A mese vége rémképként lebegett előttem, most mégsem tudtam kiverni a fejemből. Mi lesz, ha én is úgy járok, mint a lány a mese végén?

Megint elkapott a sírhatnék és most Suho sem volt itt, hogy megvigasztaljon. Csendesen szipogtam, míg próbáltam gondolataimat a harmadik, egyben legkellemesebb dologra terelni. Ez pedig nem volt más, mint egy mesevilág, a saját kitalált világom. Egy hely zöld erdővel, barátságos ligetekkel és tisztásokkal, csendesen csörgedező folyókkal. Egy hely, ahol mindig süt a nap, soha nem kell fázni, se éhezni. Egy hely, ahol soha nem vagy egyedül és nincs más dolgod, mint egész nap játszani. Erről a helyről álmodoztam, melynek Suho is része volt.

Annyira belemerültem a képzelgésbe, hogy már szinte nem is fáztam. Lehunytam a szemem és éreztem a bőrömön a napsugarak melegét, a szellő lágy ölelését, a madarak csiripelését, s az alattam hullámzó hibátlan gyep érintését…

Suho sebes léptekkel haladt előre a kitaposott ösvényen. Arca sugárzott a boldogságtól, fülig érő mosolyát le sem tudta volna vakarni. Gondolatai folyamatosan egy dolgon cikáztak, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből, amit látott. Persze ő látta először, még szép, hogy ő. A többiek féltékenyek lesznek rá, ehhez kétség sem férhet. Apropó, a többiek… Suho éppen a többiekhez igyekezett, hogy összegyűjtse mind a 11 másik testvérét és elmondhassa nekik a csodás hírt. A gondolata azonban, hogy mind a 11 másikat meg kell találnia, egy picit letaglózta. Kiabálni kezdett, ahogy a szokásos találkozóhelyükhöz haladt. Talán meghallják és továbbadják egymásnak, talán nem… Mennyi gond van ezekkel a gyerekekkel!, sóhajtott magában.

Szerencséje volt, mire a találkozóhelyhez ért, nagy részük már odagyűlt. Gyorsan összeszámolta, hányan is tekintenek rá kíváncsi tekintettel és levonta a következtetést, hogy öten még hiányoznak.

-    Hol vannak a többiek? – kérdezte.

-    Keressem meg őket? – jelentkezett önként egy magas, barna hajú fiú.

-    Megköszönném, Chanyeol, főleg ha te sem tűnnél el utána. Olyan dolgot kell mondanom nektek, hogy nem hagyhatod ki!

-    Nem is fogom! – csillant fel Chanyeol szeme. – Egy perc és itt is vagyunk! – duruzsolta és egy pillanat alatt eltűnt a fák között.

A nap meleget árasztva kukucskált a hatalmas fák lombjainak nyílásain. A puha füvön fekve Kai úgy érezte, bármelyik pillanatban el tudna aludni. Ha Chen és Xiumin nem kiabáltak volna mellette, miközben egy szakadt bőrlabdát próbáltak egymástól elszedni, biztosan elaludt volna. Egy darabig ő is játszott a másik kettővel, de megunta és inkább letelepedett egy fa tövébe. Felnézett az égre, szemeit pedig lehunyta és úgy élvezte a napsugarakat, mígnem hirtelen az ölébe nem pottyant a korábban említett labda.

-    Hopp, bocsesz – kuncogott Chen cseppnyi megbánást sem tanúsítva, és elvette a labdát. Kai egy morcos pillantást küldött kettejük felé, aztán visszafordult a nap felé. Már éppen majdnem sikerült elaludnia, amikor hangos kiabálással Chanyeol is felbukkant a színen.

-    Na végre megvagytok! Gyertek, hyung valami nagyot akar mondani!

-    Valami nagyot? – csillant fel Xiumin szeme, közben az arcán lehetett látni, hogy máris ötletek ezrei rajzolódtak ki a fejében. Kai rosszallóan nézett végig a most érkezett fiún. Nem volt sok kedve felállni, végül mégis erőt vett magán és egy nagy sóhajtással felállt.

-    Menjünk!

Tao nagyokat ásítva, nyújtózkodva ült fel a fűben. Még álomittas szemeit dörzsölgetve meredt egy ideig maga elé, aztán körbenézett, hogy felmérje a helyzetet. Krist látta maga mellett ülni, Krist, karjaira támaszkodva, tekintetét az égre szegezve. Ahogy a nap megvilágította, Tao nem tudta eldönteni, hogy ez a valóság-e vagy még mindig álmodik.

-    Felébredtél? – sandított Kris egy pillanatra a fiúra, figyelmét azonban még mindig a kék burának szentelte. Tao csak bólintott egyet, majd követte szemével a másik tekintetét, hogy megtalálja a pontot, amit az néz.

-    Ge, azt hiszem, ha egyszer tényleg jön egy királylány, te tökéletes királyfi lennél mellette – mondta, miközben mindketten az éget bámulták. Kris elmosolyodott és a fiúra nézett.

-    Úgy gondolod?

-    Ühüm, biztos vagyok benne. Tao pedig lenne a testőr vagy a sógor, ha jobban belegondolok – nevetett. – Ge, ha tényleg jön egy királylány, szeretnék sokat játszani vele! – Tao szemei örömtől csillogtak, míg ezt mondta. Krisen valami szülői érzés-szerűség futott át, olyan volt, mintha a saját gyerekére nézne. Igazából mind gyerekek voltak még.

-    Akkor játszunk vele sokat – válaszolt egyhangúan. – Ha idejön a királylány, ő is a testvérünk lesz. Ha szomorú lesz, szeretném, ha egy pillantással, egy mosollyal vagy akár egy érintéssel is meg tudnám vigasztalni. – Amíg ezt mondta, végig Tao szemébe nézett, kezét pedig végighúzta a fiú arcán, mire az elnevette magát. Kis idilljüket azonban hamarosan megszakították, ahogy felbukkant Chanyeol és kiabálni kezdett.

-    Suho-hyung valami kihagyhatatlan dolgot akar mondani! Gyeeertek, nektek is hallanotok kell!

A két fiú egymásra nézett, úgy érezték, eljött az idő. Bólintottak és Chanyeollal együtt visszasétáltak a szokásos gyülekezőhelyükhöz. Már mindenki ott várt, bár eléggé szétszóródtak. Azt ki tudták venni, hogy Luhan és Sehun egy nyulat kezdtek el üldözni, Chen pedig rajtuk röhögött.

-    Nyuszi üldözés! – kiáltott fel Chanyeol és ő is csatlakozott a másik kettőhöz. Egy széles mosollyal Tao is a nyúl után készült ugrani, de Kris elé tartotta a kezét. A fiatalabb mosolya lehervadt, mire Kris csak a fejét csóválta. Már éppen Baekhyun is csatlakozni akart az üldözéshez, a káosz a tetőpont közelében járt, amikor Suho elkiáltotta magát.

-    Na most már elég legyen! – Hirtelen csend lett, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és meglepetten nézett a legidősebb felé. Suho nem szokott kiabálni velük. – Khm – köszörülte meg a fiú a torkát –, fontos dolgot kell mondanom! Képzeljétek, találkoztam valakivel, miközben az erdőben sétáltam.

-    Valakivel? – szólalt meg Baekhyun.

-    Valamivel! – akart helyesbíteni Lay, de nem sikerült neki. Chenből újra kirobbant a röhögés.

-    Bizony, valakivel! Első lehettem, aki láthatja a – tartott egy kis feszültségfokozó szünetet a fiú -, a királylányt!

-    A királylányt? – esett le az álla mind a tizenegynek. Tao reményteli pillantással fordult Kris felé, aki csak egy félmosolyt küldött felé.

-    Így van, egy igazi királylány jött közénk!

-    Ne már, én akartam először látni – szakította félbe Baekhyun.

-    Hogy néz ki? – kérdezte Sehun.

-    Mégis hogy nézne ki, mint egy királylány! – dünnyögte Kai, mire Chen megint fetrengett a röhögéstől.

-    Na, várjatok! – folytatta Suho. – Köszöntenünk kell valahogy! Ahhoz viszont mindannyiótoknak rendesen kell viselkedne, nehogy elijesszük! Figyelnünk kell, mikor ér ide, addigra mindennek készen kell lennie!

-    Játszani akarok vele! Most azonnal! – nyafogott Chanyeol.

-    Majd én figyelem, mikor ér ide! – jelentkezett D.O és egy pillanat alatt fel is mászott az egyik fára, hogy onnét tájékozódjon.

-    Ez nem ér, ő így előbb láthatja! – nyafogott ismét Chanyeol, Baekhyun pedig rákontrázott. A fehér nyúl, amit korábban üldöztek, hirtelen megint felbukkant, LuHan egyből a nyomába is eredt. A káosz kitörni készült, Suho már a fejét fogta, amikor hirtelen D.O felkiáltott:

-    Ott van! Látom már, ott jön! – A fiúk egymásra néztek, abbahagyták a nyafogást és a játékot. Mindannyiuk arcára ugyanaz az izgatott mosoly ült ki. Egy emberként fordultak a D.O által mutatott irányba, hogy ők is megpillanthassák a várva várt királylányt.

Amikor kinyitottam a szemem, egy ismeretlen, mégis ismerős helyen álltam. A zöld ligetek és tisztások, a lágy szellő és a meleg tavaszi napsütés mind pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Amilyennek szerettem volna.

Végignéztem magamon. Már nem a kopott ruhám volt rajtam, hanem egy aranyos, térdig érő fehér szoknya. Annyira tetszett a ruha, a hely, a meleg, hogy pördültem egyet, aztán még egyet és még egyet. Úgy éreztem magam, mint egy királylány, aki a saját álmába került.

Be akartam járni a helyet, látni akartam minden szegletét, megmászni minden fát és végül ha elfáradtam, leheveredni a puha fűbe és a szellő cirógatásában elaludni.

Előttem egy ösvény vezetett hosszan előre, úgyhogy úgy döntöttem, elindulok rajta. Sokáig mentem előre, közben előmerészkedtek az erdő lakói is. Mókusok ugráltak a fákon, pillangók szálltak virágról virágra, méhecskék zümmögtek és őzikék kísértek, amerre csak mentem. Annyira elöntött a boldogság, annyira örültem, hogy már nem csak mosolyogtam, hanem fennhangon kacagtam. Megpróbáltam megsimogatni az őzeket, de félénkek voltak és elhúzódtak, a lepkék viszont az ujjamra szálltak, teljesen lekötve a figyelmem. Amikor ismét felnéztem, egy csapat fiú állt előttem. Hirtelen megijedtem, nem is, meglepődtem, de ahogy végignéztem rajtuk, mind ismerősök voltak – még a nevüket is tudtam. Ott volt közöttük Suho is, a csapat része volt, nem volt magányos, ahogyan többé én sem. Örömkönnyek gyűltek a szemembe.

-    Üdvözöllek királylány a Paradicsomban! – hajolt meg előttem Suho.

-    A Paradicsomban? – ismételtem. – Ti kik vagytok? – tettem fel ösztönszerűen a kérdést.

-    Mi vagyunk az erdő tündérei – válaszolt.

-    Manói! – kiáltotta Baekhyun.

-    Szörnyei! – így Chanyeol, mire Baekhyun könyökével oldalba szúrta.

-    Te vagy a királylány! – szólt Luhan.

-    Ő a királylányunk! – fordult Tao Kris felé. Hirtelen Lay bukkant elő a tömegből, egy fehér virágokból font koszorút tartva a kezében. Megállt előttem és a fejemre tette. A kis jelenetet mindenki csendben figyelte. Lay egy darabig elidőzött előttem, a szemembe nézett, közben mosolygott.

-    Menjünk játszani! – kiáltott valaki a csapatból, véget vetve a pillanatnak. Erre ismét mindenki elkezdett fecsegni, hangoskodni, játékötleteket sorolni. Én csak elmosolyodtam. Végre nem voltam egyedül, végre nem kellett aggódnom semmi miatt, nem fáztam, éhes sem voltam, csak játszanom kellett és semmi mást.

Lay félénken rám nézett és a kezét nyújtotta felém. Ha lehetséges volt, akkor még jobban elmosolyodtam és megfogtam a fiú kezét. Menjünk játszani!

Hosszú idő telt el, amíg a fiúkkal játszottam. Soha nem volt este, így még ha akartam volna se tudtam volna megszámolni, hány nap vagy év telt el. Folyamatosan csak játszottunk – bújócskáztunk, kergetőztünk, labdáztunk vagy az állatokat kergettük -, amikor pedig elfáradtunk, lefeküdtünk a fűbe a fák alá és aludtunk. Ha megéheztünk, mindig volt valami gyümölcs, amivel jóllakhattunk, ha megszomjaztunk, csak ittunk a legközelebbi patak vagy folyócska vizéből. Egyszerűen annyira jó volt minden, hogy alig tudtam elhinni.

-    Ugye most már örökre ilyen lesz minden? – kérdeztem egy alkalommal, amikor a sok játéktól fáradtan a földön feküdtünk. A fiúk nem válaszoltak. Egy hirtelen mozdulattal felültem és körbenéztem rajtuk. Leginkább a mellettem fekvő Suhonak és Laynek szóltak a kérdéseim. – Ugye soha nem kell hazamennem? Mondjátok, hogy mindig itt maradhatok!

-    Ez nem a mi döntésünk – ült fel Kris is. – Neked kell eldöntened, tényleg ezt az utat választod-e. Itt talán minden szép és jó, de olyan törékeny ez az állapot, hogy egy apró tűtől kipukkanhat, akár a buborék. – Nem szóltam semmit, át kellett gondolnom, mit is akart pontosan mondani. Aztán szomorú tekintettel így folytattam:

-    Ha hazamegyek, többet nem jöhetek vissza?

-    Nem, ha egyszer kilépsz innét, már nincsen visszaút. Ha azonban itt maradsz, félő, hogy egyszer mindennek vége lesz. Semmi sem örök, a boldogság sem.

Elszomorodtam, szinte már sírásra görbült a szám. Miért kell elmennem? Miért nem maradhatok itt velük? Nem akartam visszamenni a hidegbe, a fáradtságba és éhezésbe. Bármit megadtam volna azért, hogy ne kelljen tovább úgy élnem. Suho is itt volt, mind a ketten boldogok voltunk. Sokkal jobb mindkettőnknek, ha így marad minden.

-    Döntöttem – szóltam újra némi hallgatás után. – Itt maradok. Itt akarok maradni, addig, amíg csak lehet. Addig, amíg vége nem lesz mindennek, amíg ki nem pukkan, mint egy buborék, addig itt akarok maradni!

-    Biztosan ezt szeretnéd? – tette fel a kérdést még egyszer Kris. Ekkorra már a többiek is felültek és mind komoly tekintettel meredtek rám. Suhora néztem. Megcsillant a szemében ugyanaz a szomorú boldogság, ugyanaz a szomorú mosoly kúszott egy pillanatra a szájára, ami korábban is. Nem akarom, hogy szomorú legyen. Eldöntöttem, hogy maradok, és kész.

-    Teljesen biztos – feleltem magabiztosan. Egy pillanatig még komolyan néztek rám, de aztán mindenki hirtelen elnevette magát. Mintha ők is erre vágytak volna, mintha ők is ezt akarták volna hallani, de úgy, hogy az az én döntésem.

-    Akkor játsszunk még valamit! – kiáltott fel Chanyeol.

-    Az utolsó a záptojás! – nyújtotta ki nyelvét hirtelen Chen, felpattant és elszaladt. Egy pillanatig mindenki csak ült és nézett, nem fogtuk még fel, mi történt, de aztán csaknem egyként indultunk meg Chen után. Felszabadultan, boldogan futottunk át a fák ernyője alatt, a puha füvön, ott ahol mindig meleg és boldogság van.

Már hét óra is elmúlt, mire elkezdett világosodni. Suho ezt utálta a legjobban a télben, hogy ilyenkor olyan hosszúak az éjszakák. Teljesen átfagyott, leheletével próbálta melengetni csupasz kezeit, kevés sikerrel. Nem gondolta volna, hogy egész éjszaka távol lesz a húgától, ahogy azt sem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz segítséget találnia. Mégis szerencséjük volt, olyan valakivel találkozott össze, akinek hála végre véget érhet a nélkülözésük, végre fedél kerülhet a fejük fölé. Ez a személy pedig egy árvaházi gondozó volt. Azt mondta, mindent megtesz majd értük. Igaz, Suho már túl idős volt ahhoz, hogy csak úgy befogadják, húga azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt megértse. Ha valakit, hát legalább őt meg akarta menteni. Lehet, hogyha ő bekerül az árvaházba, kevesebbet fogják látni egymást, de legalább neki jó lesz.

Aggódott a húgáért. Már az elején nem akarta magára hagyni, nem akarta otthagyni egyedül a sötétben és hidegben. Bízott benne, hogy megfogadta, amit mondott neki, hogy elég erős volt és nem aludt el. Félt Suho, nagyon félt.

Nem telt bele sok időbe, mire sikerült visszatalálnia a kapualjhoz, ahová a szakadó hóesés elől menekültek. Látta kikörvonalazódni a húga alakját. Még mindig ott kuporgott, ahol hagyta. Furcsa érzés futott át rajta. Futni kezdett, hogy minél előbb ellenőrizze, minden rendben van-e.

-    Visszajöttem! – mondta, miközben magához ölelte a kislányt. Egy pillanatra megállt körülötte a világ, minden elcsendesült, minden megszűnt létezni, még az idő sem ment tovább. Szemei tágra nyíltak, egy pillanatig nem kapott levegőt, aztán kapkodni kezdte azt. A test, amit magához ölelt, merev volt és hideg. Nem mozdult, nem reagált Suho hangjára vagy érkeztére, nem szólt semmit, nem sírt, nem panaszkodott, amiért ilyen sokáig távol volt, csak csukott szemmel, lehajtott fejjel ült ott. Suho kétségbeesetten kezdte el dörzsölni a kislány testét, próbálta átadni neki teste minden melegét, holott neki sem volt sok belőle, de hiába. Már késő volt. Már késő volt, de ezt ő nem akarta belátni. Kiabálni kezdett, miközben a könnyek megállíthatatlanul patakzottak szeméből.

Végül a nevelőnő, akit magával hozott, állította le. Suho teljesen összetörten dőlt hátra a kapualjban. Kiüresedett tekintettel meredt előre a húga testére, mégsem látott semmit. Nem hallott semmit saját önvádján kívül, nem érzett semmit a bűntudat kínzásán kívül. Vége volt, nem tehetett érte már semmit. Még egyszer végignézett húga arcán. Hirtelen hátrahőkölt. Azt vette észre, hogy mosolyog. Bár élettelen volt az arca, mégis mosolygott, békét és nyugalmat sugárzott. Suho megértette hát, hogy húga egy olyan helyre ment, ahová ő nem követheti, ám mégis jó ott neki, mert többé nem kell fáznia, se éheznie, se aggódnia semmi miatt, hanem önfeledten, boldogan játszhat és ehet annyit, amennyit csak akar, az idők végezetéig…

Insane (Infinite L)

"Felvillanó emlékeinket pillangószárnyon repíti tova a szél. Minden egyes pillanata édes, mint a csókjaid vagy a mosolyod voltak. Megváltoztál – s ennek mi az oka? Azt hiszem, én voltam, vagyok és leszek is az idők végezetéig, addig, míg végre el tudom mondani neked, mennyire sajnálok mindent. Hiányzol! Szeretlek!"

Soyeon összegyűrte a kezében tartott papírt és a földre hajította. A szoba közepén kuporgott egy apró asztalnál, körülötte számtalan összegyűrt papír hevert. Kétségek közt vergődve temette arcát a tenyerébe. Nem értette, miért olyan nehéz megírni egy levelet. Csak az érzéseit szeretné végre leírni benne, azokat a dolgokat, amiket félt volna szemtől szembe elmondani. A vége azonban az összes levélnek valami kibúvó volt, mindig mást írt, képtelen volt őszinte lenni.

A falon lógó naptárra tekintett. A holnapi nap pirossal be volt jelölve. Az első évfordulónk lett volna, gondolta magában. Szomorú volt és csalódott. Holnap boldogan kellett volna ünnepelniük, ehelyett most egy vacak levéllel akarta kiváltani a személyes találkozást. Mikor is látta őt utoljára? Azóta a nap óta nem mert újra a szeme elé kerülni.

Gyorsan elhessegette a gondolatot a fejéből, még mielőtt bármi is eszébe jutott volna aznapról. Nem mert visszagondolni rá, túlságosan frissek voltak még a sebek, túlságosan félt, hogyha felszakítaná, akkor menthetetlenül elvérezne egy pillanat alatt. Helyette inkább egy újabb lap fölé hajolt. Nem telt bele néhány percbe sem, mire az a papír is a többi között landolt a földön. Az asztalra hajtotta a fejét. Nem tudta elkerülni a személyes látogatást.

Soyeon még soha nem volt idegszanatóriumban és most sem volt ínyére a látogatás. Folyamatosan arra gondolt, hogy még meggondolhatja magát, még visszafordulhat, hazamehet, és újra nekieshet a levélírásnak. De valóban ilyen gyáva lenne? Inkább feladná, ahelyett, hogy próbálkozna? Vajon ő mit vár el tőle?

Vajon Myungsu számít rá, hogy eljön hozzá? Vár rá egyáltalán? Vagy tele van gyűlölettel és lenézéssel az irányába, amiért oda juttatta, ahol van. Tulajdonképp igaza van, futott át Soyeon agyán a gondolat. Mégis mit képzel ő, hogy mer ismét felbukkanni előtte, miután nem csak a karrierjét, de az életét is derékba törte? Hiába, akkor is kötelességének érezte legalább ma eljönni hozzá, vagy legalább valami hírt adnia magáról. Soyeon még mindig szerette a fiút, és ez volt a probléma. Még mindig vádolta magát a történtekért, még mindig rémálmai voltak arról a napról, még mindig Myungsu után sírt néha. Egyetlen dolgot szeretett volna csak elmondani, mégis annyira nehéz volt. Miért nem tudja csak egyszerűen kimondani: sajnálom?

Az igazság az volt, hogy látni szerette volna Myungsut. Legszívesebben minden pillanatát a fiú mellett töltötte volna, ápolta volna, minden kívánságát teljesítette volna, de ezzel csak rosszabbította volna az állapotát. Ha ismét felidézte volna a fiú számára azokat az emlékeket, amik idejuttatták és valami még rosszabb dolog történt volna vele, soha nem bocsátotta volna meg magának.

Soyeon nagy levegőt vett. Már csak egy ajtó választotta el Myungsutól. Az ajtón egy kis tábla hirdette a beteg nevét. Teljesen átlagos volt, mégis, már csak a neve láttától emlékek lavinája támadt benne és sodorta el messzire, egész pontosan a legelső találkozásukig.

Nagyot nyelt, mielőtt ki merte volna nyitni az ajtót. Átkozta magát is és a barátnőjét is a fogadásért, amit kötöttek. Persze Soyeon vesztett, ezért végre kellett hajtania a büntetését: beosonni az Infinite öltözőjébe és egy képet csinálni róluk, majd amilyen gyorsan csak tud, eltűnni. A fejében összeállt már a terv, mégis félt. Mi lesz, ha elkapják a biztonságiak? Egy életre kitiltják innét, nem csak a Yokohama Arénából, de az összes koncerthelyszínről. Nem érte meg vállalni a kockázatot, neki abszolút nem. Miért kellett elvesztenie azt a hülye fogadást?!

Sóhajtott egy nagyot, majd végül lenyomta a kilincset. Az ajtó befelé nyílt, szóval egy pillanatra sem tudott volna elbújni, már mindegy volt, meg kellett csinálnia. Izzította a fényképezőjét, de egy pillanatra azért megdöbbent a látványon. Sunggyu épp a hangszálait melegítette be, míg a többiek nagy része a kanapékon üldögélt és játszott valamivel, a telefonját nyomkodta, vagy csak simán a koreográfiát, esetleg a dalszöveget ismételgette. Hoya valahol hátul félmeztelenül járkált, ami azért eléggé magára vonta Soyeon pillantását is. Abban a pillanatban, ahogy kinyílt az ajtó, az idő mintha megállt volna számukra. Mind felhagytak az aktuális cselekvésükkel és meglepve néztek az ajtó irányába.

Soyeon amilyen gyorsan csak tudta, elsütötte a fényképezőjét és távozni készült, de megszólították.

-    Héj! Mit képzelsz, mit csinálsz?

A lány visszafordult. A goromba hang tulajdonosa, Myungsu, ott állt az ajtóban, közvetlenül előtte. Arca összetéveszthetetlenül dühöt sugárzott. Talán nem volt éppen a legjobb kedvében, és most neki sikerült még inkább felhúznia… Talán értesítik a biztonságiakat, akik egy pillanat alatt kipenderítik innét Soyeont.

-    Én csak… - próbált válaszolni, de csak dadogni tudott.

-    Ide a géppel! – nyújtotta Myungsu felé a kezét. Soyeon megszorította a fényképezőt és a háta mögé dugta. Azért sem fogja odaadni, ha már eddig eljutott.

-    Hagyjad, Myungsu! – állt fel Woohyun a kanapéról és közelebb jött ő is. – A rajongónk vagy igaz? Ejj, nem kellett volna ilyen messzire merészkedned azért, hogy láthass minket! Tudod mit? Töröld ki az előző képet, mert Hoya nagyon szégyellős és nem akarja, hogy bárki meglássa a felsőtestét, amikor nincs a legjobb formájában – közben az említett fiúra sandított, aki sértődötten vállat vont és gyorsan felhúzott valamit. – Utána pedig csinálhatsz egy újat, rendben?

-    Hyung! – mordult fel Myungsu, de Woohyun leintette.

-    Mondd csak, melyikünk a kedvenced? – mosolygott továbbra is rá a fiú. Soyeon egy darabig megilletődötten állt, de aztán összeszedte magát és válaszolt.

-    Shawol vagyok, és nem törlöm ki! – nyújtotta ki a nyelvét és megpróbált elszaladni. Myungsu egyből utána kapott, aminek az lett az eredménye, hogy a lány elvesztette az egyensúlyát és a fiút magával rántva mindketten a földön landoltak. A másik hat fiú egy pillanatig teljesen elcsendesedett, majd halk kuncogások és huhogások hallatszódtak felőlük.

Érdekes helyzetbe kerültek. Myungsu teljes súlyával ráesett a lányra, a szó szoros értelmében rajta feküdt. Soyeon úgy érezte magát, mintha egy doramaban lenne. Csak feküdt és pislogott, egyszerűen nem volt másra képes. A csudába is, zavarban volt.

Myungsu végül négykézlábra tápászkodott, de még mindig nem szállt le a lányról, helyette a szemébe nézett és egy hosszú, mély pillantás után diadalittasan elmosolyodott.

-    Megvan! – mutatta fel a fényképezőt.

-    Ya!!

Még mindig azt fontolgatta, hogy visszafordul, de már késő volt. Az ajtó kinyílt és egy viszonylag tágas szoba jelent meg mögötte. Az ablakokon melegnek tűnő, csalóka napsugarak áradtak be, holott már jócskán november volt. Körbe kellett néznie, minden sarkot megnézett a szobában, csak éppen középre nem mert nézni, ahonnét egy ember körvonalait látta.

Hatalmasra nyílt Soyeon szeme, amikor az Infinite nézett vissza rá az ajtó túloldaláról. Csak gyorsan átfutotta korábban a mai munkáját, úgyhogy nem tudta, kivel kell majd interjút készítenie. Nem is gondolta volna, hogy az Infinite lesz az.

Soyeon ekkortájt próbaidős újságíróként dolgozott az egyik divatmagazinnál, úgyhogy nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy rá bízták az interjút. A hét fiú rendezetten, fegyelmezetten ült a teremben, ahol az interjút tartották, úgyhogy nem lehet belőle probléma. Csak ne felejtse el megint bekapcsolni a diktafont, akkor minden rendben lesz.

Ahogy belépett a terembe, Myungsun és Woohyunon a felismerés futott át. Mindketten egyszerre mutattak rá a lányra, ő azonban mintha észre sem vette volna őket, helyet foglalt és hozzálátott a munkájához.

-    Jó napot kívánok! Kim Soyeon vagyok az FS magazintól. Ma én készítem Önökkel az interjút, kérem, figyeljenek rám!

Soyeon gyakorlatilag kikapcsolta az agyát, hogy csak az irányvonalként már előre megírt kérdésekre koncentrálhasson. Az interjú egy nagyjából másfél órás kellemes beszélgetéssé változott. A hét fiú tisztességtudóan viselkedett, rendesen lehetett beszélgetni velük. Kedvesek voltak. Ami azonban Soyeont egyedül zavarta, az Myungsu tekintete volt, amit szinte végig magán érzett. Természetesen a többiek is rá néztek, elvégre a beszélgetésben illik a beszélgetőpartnerre nézni, a fiú tekintete azonban más volt. Átható, kíváncsi, vágyakozó, gyakorlatilag lyukat égetett a lányba.

Egyszer csak azon kapta magát, hogy ő is a fiú barna szempárjába bámult, hogy teljesen elveszett bennük. Hirtelen csend lett körülöttük. Először azt hitte, azért, mert annyira belemerült a fiú szemeibe, de igazából azért volt, mert a másik hat fiú lélegzetvisszafojtva, mosolyogva bámulta kettejüket. Végül Sungyeol szakította meg a szép pillanatot azzal, hogy a mellette ülő Myungsuba karolt és összetéveszthetetlen széles vigyorával így szólt:

-    Válaszolnál te a következő kérdésre? – Myungsu meglepődötten kapta le szemét a lányról. A mellette ülő fiúba bokszolt, majd miután kihámozta magát annak karjai közül, Soyeon felé fordult:

-    Megismételné a kérdést?

-    Áá… khmm – próbálta összeszedni magát a lány. – Tehát, karácsony alkalmával hová vinnék a barátnőjüket?

Myungsu pajkosan elmosolyodott, majd mintha mi sem történt volna, válaszolt a kérdésre. Soyeon nem tudta elképzelni, mi lett volna vele a diktafon nélkül.

Az interjú nagyjából másfél óra alatt véget ért. Így is több anyagot sikerült összeszednie, mint ami a kijelölt oldalakra elfért, szóval már csak ki kell választania a legjobb kérdéseket és válaszokat. A szerkesztőség egyenesen imádni fogja, és végre felveszik teljes jogú újságíróvá.

-    Bocsánat – hallott meg egy hangot a háta mögül. Összerezzent egy pillanatra, melegség, izgatottság és öröm futott végig rajta. – Bocsánat, amiért elvontam a figyelmét a munkájáról. Engesztelésképp lenne kedve velem ebédelni? - Soyeon már épp tiltakozni akart volna, de az ajánlatra elmosolyodott.

-    Miért is ne? – mosolygott vissza a zavartan vigyorgó fiúra.

A szoba közepén egy asztal volt, rajta össze-vissza papírokkal és különféle apró dolgokkal. Az asztal mögött Myungsu kuporgott egy széken, felhúzott lábakkal. Jobb hüvelykujját az ajkaihoz nyomva hintázott előre-hátra. Ahogy becsukták Soyeon mögött az ajtót, a fiú abbahagyta a hintázást, de továbbra sem nézett fel.

-    Szia, Myungsu – sétált közelebb a lány az asztalhoz. A hangja remegett. Nem is gondolta volna, hogy a fiú ilyen rossz állapotban van. Abban bízott, csak azért vonult be ebbe a börtönbe, hogy biztonságban tudja magát, hogy csak tettetett az őrültsége. De ahogy most végignézett rajta, látta, hogy nem így van. A fiú tekintete az asztalra tapadt, közben mégis olyan volt, mintha semmit nem látna. Hiányzott a szeméből az értelem szikrája, olyan volt, mint egy báb, akit kötéllel mozgathatsz. Sírni szeretett volna, de nem tudta, milyen következményekkel lehet ez a fiúra. Inkább ő is az asztalon heverő dolgokra nézett. Kották és fényképek voltak. Fényképek vették körül a fiút még most is, amikor már nem mozdulhatott ki, nem utazhatott szabadon akárhová, hogy fényképeket készítsen! Sajgott a szíve, ahogy visszagondolt az együtt töltött időkre.

-    Várj, még egy pillanat! – utasított Myungsu, míg ő a fényképezőjébe bámult. – Oké, most gyere át ide, itt is csináljunk egy képet!

-    Miért mindig engem fényképezel? Ezek úgysem kerülhetnek bele a könyvedbe, úgyhogy csak felesleges időpazarlás. Amúgy sem vagyok fotogén… - nyafogott Soyeon.

-    Szerintem pedig minden kép nagyon jó lett! Megnézed?

-    Aha! – csillant fel a lány szeme, mire Myungsu mosolyogva megsimogatta a fejét és egy puszit nyomott a homlokára.

Myungsu imádott fényképezni és nagyon jó is volt benne, annak ellenére, hogy nem tanult hivatásostól. Az ügynöksége pedig értékelte ezt a tehetségét és megengedte neki, hogy kiadhasson egy fotókönyvet, amelyben minden napra jut egy kép. A fiú azóta végképp soha le sem tette a fényképezőjét, mindig nála volt egy a biztonság kedvéért, hogyha bármi olyat meglát, időben lekaphassa. Amikor Soyeonnal randiztak, akkor általában a lányt fényképezte. Hiába a grimaszok a lány részéről, akkor is élvezte az egészet. Néha arról álmodoztak, hogy majd együtt indítanak valamilyen magazint, amihez Myungsu csinálja a képeket és Soyeon írja a cikkeket. Tökéletes álom volt számukra.

-    Hideg van, nem megyünk be abba a kávézóba? – ajánlotta a lány. - Már voltam ott többször is, nagyon jó hely! Főleg most így karácsony alkalmából kidíszítették egy csomó diótörővel, meg játék katonákkal! Pont neked való hely!

A fiú gondolkodás nélkül igent mondott. A kezét nyújtotta Soyeonnak, hogy aztán összekulcsolva a zsebébe dughassa mindkettejükét. Fiatalok voltak és nagyon szerelmesek. Amikor először „találkoztak” az öltözőben, a lány még el sem tudta volna képzelni, hogy ennyire megszereti majd a fiút, és hogy a végén járni fognak majd. Most azonban már képtelen lett volna menekülni az érzelmei elől, de nem is akart. Annyira boldogok voltak együtt, annyira szép volt minden, hogy bele sem gondolt, esetleg bármi rossz kisülhet a kapcsolatukból.

Soyeon eleinte vonakodott elfogadni Myungsu közeledését, mert féltette a fiút. Tudta jól, milyen felelősséggel tartozott a fiú a munkája miatt, így egy hirtelen randi-botránnyal nem akarta megkeseríteni a csapat felfelé ívelő karrierjét. A fiú azonban addig fogadkozott, addig próbálkozott, hogy Soyeon már képtelen volt ellenállni neki. Nem bánta meg egy pillanatig sem. Úgy érezte, mindketten megérdemlik a boldogságot.

Talán az lett volna a legjobb, ha még akkor visszautasította volna, akkor most nem fájna ennyire.

-    Mit akarsz itt? – kérdezte a fiú elhaló hangon. Soyeont tőrdöfésként érték a szavai. Nem volt benne semmi melegség, semmi szeretet, csakis hideg megvetés. Szóval tényleg utálta őt? Amíg csak gondolt rá, nem volt olyan fájdalmas, míg most meg nem bizonyosodott róla.

-    Azon gondolkodtam, vajon hogy érezheted magad itt egyedül. Nem vagy magányos vagy beteg? Vajon eszel rendesen? De bárhogy is próbáltalak elképzelni, nem fért a fejembe… egyszerűen nem tudom elhinni, ami történt. Annyira… - Ezen a ponton megakadt. Nem tudta tovább mondani, hacsak nem akart mégis sírva fakadni. Úgy gondolta, mégis csak egy levelet kellett volna küldenie, sokkal egyszerűbb lett volna. Elkerülhette volna a hideg fogadtatást és kimondhatta volna, amit akart.

Myungsu végre felnézett a lányra. Arcát gúnyos vigyor torzította, de még így is oly kedves volt Soyeon számára.

-    Annyira mi? – meredt előre ellenségesen, de végül elfordította a fejét és unottan így folytatta: - Igen, rendesen eszem és beteg sem vagyok. Csak díszelgek itt a négy fal között.

Soyeon alig bírta már visszafojtani a sírást. Legszívesebben felkiáltott volna és zokogni kezdett volna olyan keservesen, mint még soha. Megalázottnak érezte magát. Hová lett az a Myungsu, akit ő ismert?

-    Miért beszélsz így vele? – szólalt meg újra a fiú teljesen más hangnemben, mintha magát szidná. – Figyelj inkább csak a fényképeidre, őt pedig hagyd békén!

Myungsu többet nem nézett fel, hanem mint korábban, azt asztalon heverő képeket fixírozta. Soyeon nem bírta tovább, könnyei sebes léptekkel szaladtak végig arcán. Mindegy volt már, úgysem figyel rá. Rossz volt a helyzet, nagyon rossz. És mindez azért történt, mert szerelembe esett a fiúval és engedett a kísértésnek. De hát miből gondolhatta volna, hogy ez lesz a vége? Miből gondolhatta volna, hogy a kirobbant botrány annyira megviseli a fiút, annyira kegyetlenül reagál a környezete, hogy végül idegszanatóriumba juttatják?

Nem, ez sem volt mentség. Egyszerűen nem volt mentség arra, amit tett. Ő maga is őrültnek érezte magát, amiért egyáltalán idejött. A kínzó sebei felszakadtak és még újak is keletkeztek mellé. Ha csak azt a kis szócskát el tudná mondani…

Igen, ma lett volna az első évfordulója annak, hogy együtt voltak. De felesleges volt számon tartania, hisz gyakorlatilag szakítottak már. Ő volt még olyan bolond, hogy barátjaként tekintett a fiúra, holott az csak azért emlékezett rá, mert utálta. Az igazság fájdalmas volt és keserű, ennél jobban tetszett volna neki a keserédes képzelet.

-    Annyira… annyira sajnálom… - szipogta a lány halkan, majd hátat fordított és elhagyta a szobát. Mint egy bolond, úgy viselkedett. Íme, itt van Kim Soyeon, a világ legnagyobb őrültje, aki csak azért van még szabadlábon, mert egy idegszanatórium sem vállalná be. De legalább kimondta, amit szeretett volna. Bocsánatot kért, holott tudta, nincs bocsánat. Megtette, végre el tudta mondani Myungsunak, most végre talán ő is képes lesz továbblépni.

Hosszú hónapokig bolyongott a sötétségben, most végre megtalálta a kapcsolót, hogy visszatérhessen a fénybe. Hogy mi vár rá ezután, azt nem tudta, de bízott benne, hogy végre elfelejtheti a Myungsu iránti érzéseit. A bűntudatot soha nem fogja végképp maga mögött hagyni, elvégre az felelősségtelen viselkedés volna, de a szerelmet mindenképpen.

Soyeon efféle gondolatokkal lépett ki az idegszanatóriumból, hogy aztán egy új fejezetet kezdhessen az életében. Miután elment, Myungsu egyik lábát leeresztette és egy toll után nyúlt a kezével. Nehezére esett megfogni, mégis keményen belevéste az előtte álló papírba a gondolatait, érzelmeit: Gratulálok az évfordulódhoz!

Emlékezett rá, hogy valamilyen jeles nap van ma, hogy Soyeonnak valamilyen évfordulója van, de a pontos eseményt nem tudta volna megnevezni. Ahogy leírta ezt a néhány szót, elővett egy képet a papír alól, amit nem akart megmutatni senkinek. Visszatért korábbi pozíciójába és lábujjhegyen előre-hátra hintázva meredt ismét arra a képre egy játék katonáról, amit egy hideg decemberi napon készített. Nem tudta miért, de jó érzésekkel töltötte el a nézése. Visszagondolt valakire, akit nemrég még olyannyira szeretett és talán még most is ezt érezte iránta, csak éppen a szeretett arcot volt képtelen maga elé idézni…

Wind (ZE:A Hyungshik)

Magányos éjszaka, sötét csend. Egy éles, monoton hang hasította át a csend éjfekete köpenyét. Rossz hírek, a lehető legrosszabb szellem vetette árnyékát boldogságunkra.

Dermedten álltam. A telefonban még mindig szólt a zokogó hang, még mindig próbált vigasztalni, holott neki is ugyanannyira fájt, de már nem hallottam semmit. Egyszeriben kifutott minden erő a tagjaimból. A telefont kiejtettem a kezemből, és hamarosan én is utána rogytam a földre.

-    Most is csak viccelsz, ugye? – suttogtam remegő hangon. A torkom kiszáradt, a kezeim még mindig úgy álltak, ahogy a telefont tartották, mígnem erőtlenül hullottak ők is mellém. Meredten bámultam magam elé, még arra sem voltam képes, hogy becsukjam a szám. Egy fénykép állt előttem a polcon, egy fénykép egy mosolygós lányról és egy szerető, angyalarcú fiúról, egy fénykép azokból az időkből, amikor még boldogok voltunk…

A hideg víz felfrissítő volt arcomnak, kisírt, dagadt szemeimet mégsem tudta meggyógyítani. Szörnyen nézhettem ki. Legszívesebben nem csináltam volna semmit és nem mentem volna sehova, de a kötelesség szólított. Az emberek elvárták tőlem, hogy megjelenjek barátom virrasztásán, bármennyire is fájdalmas, bármennyire is sírtam volna ki inkább magányomban minden bánatom.

Még mindig nem tudtam elhinni a történteket, annyira hirtelen volt minden, a halál árnya oly hirtelen ragadott el mellőlem, hogy szinte fel sem fogtam még hiányodat. Minden percben a telefonom lesem, a hívásodat várom, szinte hallom, ahogy kopogtatsz az ajtón és a nevemet kiáltod. Miért hagytál itt, Hyungshik?

Ahogy végigsétáltam a nappalin, mindenhonnan lefordított képek emlékeztettek arra, mennyire felfordult az én világom is. Mégis muszáj volt ezt tennem, egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy a fényképbeli énemmel ott vagy, hogy vele mindig is ott leszel, míg én belefulladok hiányodba.

Nem igazán tudtam, hol lesz a virrasztás, mégis visszautasítottam, hogy értem küldjenek valakit. Inkább magamban útnak indultam, hogy egyedül összeszedhessem magam.

A levegő hideg volt, igazi késő őszi idő volt, mégsem csípte arcomat a hideg, mégsem éreztem, hogy kezem jéggé válna még a zsebemben is. Nem éreztem semmit, üres voltam, akár a világ, melyben itthagytál egyedül. Gyalog mentem, így fekete gyászomat elrejthettem az emberek színes forgatagába. Milyen boldogok is voltak egyesek! Mosolyok az arcokon, víg kacagások és lágy dallamok, nálam mégis hideg tél uralkodott, nem jutottak el jéggé fagyott szívemhez a tavaszi fuvallatok.

Mintha belém programozták volna, lábam automatikusan az épülethez vitt, ahol a virrasztást tartották. Hyungshik édesanyja az ajtóban fogadott. Az ő szemei is hasonlóan dagadtak voltak, mint az enyéim, fájdalmunk mégis különböző volt. Sajnáltam őket, amiért fiukat kell temetniük, de ugyanúgy sajnáltam magam is, amiért így kell látnom őket. Hyungshik, látod, mi folyik itt? Érzed ezt a mérhetetlen fájdalmat és kínt, amit ránk zúdítottál azzal, hogy elmentél?

Hyungshik anyja rendkívül erős nő volt, minden bánata ellenére egy halovány mosollyal üdvözölt. Lenyűgözött, mégis képtelen voltam visszamosolyogni.

A virrasztás hamarosan kezdetét vette. Hyungshik nagyon rendes fiú volt, így sokan kedvelték és sokan el is jöttek a virrasztására. Én a szülőkkel és közelebbi hozzátartozókkal ültem hol bent a terem szélén, hol pedig a vendégeket fogadtuk az ajtóban. Egyszerűen nem tudtam ránézni a kis oltárra, amit felállítottak. A kép, amit kihelyeztek, az egyik legjobb kép volt Hyungshikről, a kedvence volt. Önfeledten mosolygott rajta, mint ahogy azt mindig is tette. Hyungshik, annyira hiányzol!

A vendégek idővel megfogyatkoztak. Már sötét volt odakint, mire az utolsó is elment. Hyungshik szülei is indulni készültek, de én még maradni szerettem volna, így végül rám bízták a kulcsot, ők pedig hazamentek pihenni. Ahogy egyedül maradtam Hyungshikkel, a magány ismét fojtogatóvá vált. Eddig nem sírtam, minden könnyemet visszatartottam, hogy ne nehezítsem meg a szülők és gyászoló rokonok, barátok helyzetét. Most viszont már nem tudtam megálljt parancsolni, könnyeim kínzó lángnyelvekként futottak végig arcomon. Csak sírtam és sírtam, közben néha Hyungshik nevét kiáltottam vagy kérdőre vontam, amiért ilyen hirtelen kellett elmennie.

Nem tudom, mennyi ideig sírhattam ott, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy barátságos kis völgyben vagyok. Középen egy út, melyet fűzfák szegélyeztek, egy barátságosan csörgedező patak és virágok mindenfelé. Hajnalodott – a hajnali napsugarak aranyosan ragyogták be a tájat. A szél lágyan lengedezett, melynek ritmusát a fűzfák hosszan lelógó ágai is felvették, hogy egybefonódva táncot lejthessenek.

Nem túl messze egy alakra lettem figyelmes. Magas volt és vékony, sötét ruhája éles kontrasztot képzett a táj világos színeivel. Egy pillanat alatt felismertem. Tettem egy lépést és még egyet és még egyet, míg végül már rohantam felé.

-    Hyungshik! – kiáltottam a nevét a háta mögé érve. Szemeim könnyesek voltak, de ezúttal a boldogságtól, hangomban pedig reménység bujkált.

A fiú éppen a szellő simogatását élvezte, de a hangra felém fordult. Szemei barátságosan csillogtak, arcán ott volt ugyanaz a meleg mosoly, mely oly fájdalmas volt a virrasztáson. Szerettem volna megölelni, szerettem volna megcsókolni és soha többé nem elengedni, valami mégis visszatartott. Hyungshik tett egy lépést felém és kezét végigsimította arcomon, feltörölve könnyeimet.

-    Nem szeretném, ha még egy könnyet ejtenél miattam! – mondta szomorkás hangon. Meleg volt a keze; olyan volt minden, mint régen. Nem bírtam tovább, muszáj volt megérintenem, megölelnem. Már lendítettem is a karjaimat, hogy magamhoz szoríthassam, de nem értem el semmit. Kétségbeesetten kezdtem el ismét sírni és tovább próbálkoztam, de mindhiába. Mint valami nem evilági dolgot, őt sem érinthettem meg.

-    Miért? Miért nem tudlak megfogni? Miért nem érinthetlek, mint korábban? – zokogtam neki. Ő ismét csak fájdalmasan elmosolyodott és a számra helyezte mutatóujját, ezzel csendre intve. Ő miért tud hozzámérni?

-    Ennek így kell lennie – felelte. Hangja nyugodt volt, olyan volt, mint a folyó folyása vagy a hegyek közt fújó szél: nyugodt és harmonikus. – Most már csak egy szellem vagyok számodra, nem láthatsz és nem is tudsz megfogni. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen elhagytalak, nem tudok elégszer bocsánatot kérni. A sok könny és fájdalom, amit miattam kellett elszenvedned, mind jóvátehetetlenek. Csak egy dologra kérhetlek: kérlek, próbálj meg továbblépni. Nem szeretném azt látni, hogy beleőrülsz miattam a magányba, hogy minden este álomba sírod magad és minden apró zajra a nevemet kiáltva ugrasz fel. Meg kell találnod a boldogságot a világban. Nekem sikerült, és ezért rendkívül hálás vagyok neked! Nem arra szeretnélek kérni, hogy teljesen felejts el, de ha így jobb neked, hát vállalom a fájdalmat és elfogadom a döntésedet. Amit azonban nem szabad elfelejtened: én mindig veled leszek és vigyázni fogok rád. Én leszek a tavaszi szellő, ami az arcodat cirógatja; a nyári hűs levegő, mely enyhülést hoz a nagy forróságban. Ősszel én fogom félresöpörni utadból a lehullott leveleket és én simítom hátra a hajadat vagy játszom el tincseiddel. Télen pedig, amikor a levegő hideg és a szél nem kívánt vendég, meleg fuvallatokat hozok neked, hogy ne kelljen fáznod. Ha jól figyelsz, néha talán meghallhatod a hangom a lombok susogásában vagy a szél suttogásában, alakom pedig talán kibontakozhat előtted a táncoló falevelekből. Én leszek a szél szelleme, aki örökké vigyázni fog rád!

Arcomat újra könnyek áztatták, míg mohón ittam Hyungshik minden egyes szavát, minden hangfoszlányát. Mire mondandója végére ért, a nap már fenn járt az égen, a hajnal elmúlt, s reggel borult a vidékre. A fényes korong egyenesen Hyungshikra tekintett le, megvilágította, s arany színben csillogtatta minden pontját. Egyszeriben azon kaptam, hogy alakja halványulni kezd előttem.

-    Ne menj még el! – próbáltam utána kapni, de még mindig képtelen voltam hozzáérni. Hyungshik arcára szomorú, keserédes mosoly kúszott.

-    Lejárt az időnk. Ne feledd, amit mondtam neked, és légy boldog! Remélem, egy következő életben újra találkozunk majd! Ég veled, szerelmem! – Bár alakja egyre inkább beleveszett a csillogó napsugarakba, hangja erősödött, visszhangot vert, mígnem a szó szoros értelmében széllé vált, körülölelt, felszárította könnyeimet, majd elült, mintha nem is lett volna.

Hirtelen hideg lett az idő, fázni, vacogni kezdtem. Lassan, álomittasan nyitottam ki szemeimet és azokat dörzsölgetve felültem. Ismét a virrasztós teremben voltam. A valóság hihetetlen erővel tódult be elmémbe, kiszorítva korábbi álmom valóságát és emlékeztetve a keserű igazságra: Hyungshik nincs többé. A kis oltáron égő gyertyák mind kialudtak, hűvös fuvallatok járták be az egész termet. Nyitva volt az ablak. Nem tudtam, hogyan nyílt ki, amikor a szél nem is volt olyan erős. Közelebb léptem a nyíláshoz és csukott szemmel füleltem, hátha meghallok valamit.

Valami megváltozott bennem, valahogy megkönnyebbülést éreztem. A friss levegő mintha kimosta volna a fejem, tisztázta volna az érzéseim és felszárította a könnyeim. Megbékélés volt bennem. Nem mondanám, hogy feldolgoztam Hyungshik elvesztését, csupán elfogadtam a tényt, hogy mostantól más formában lesz velem.

Csak álltam ott az ablakban és hallgattam a szél hangját. Mintha még mindig Hyungshik utolsó szavait suttogta volna: Ég veled, szerelmem!

Mint a halottnak a megbékélés, ahhoz hasonló érzés futott át rajtam. Igen, így kell lennie. Hogy boldoggá tegyem Hyungshiket, tovább kell lépnem és nem belefojtanom magam a gyász mély tengerébe. Egy valamit azonban el kell, hogy mondjak: míg fúj a szél a tenger felől, s átsüvít a hegyek között, míg táncra hívja a faleveleket és próbára teszi az ágakat, míg fodrozza a nagy fűtengereket, s vitorláikba bele-belekapva messzire hordja a magvakat, addig sohasem foglak elfelejteni téged, a szél szellemét, akit annyira szeretek.

Beach (Infinite)

A nyári nap fáradhatatlanul tűzött alá az égboltról, cseppet sem fukarkodva melegével. Sehol egy felhőt nem lehetett látni, még a szél is aludt, mintha feladták volna a küzdelmet a tűző nap erejével és elmenekültek volna. A napsugarak erejét az aszfalt és a vasbeton épületek még inkább megnövelték. Rendkívül meleg volt, a hőmérséklet a melegrekord környékén járt. Az emberek legszívesebben nem csináltak volna semmit ilyen időben, csak lustán feküdtek volna lehűtött, besötétített szobájukban vagy a tengerparton egy pohár hideg ital kíséretében. Ezt azonban sajnos a legtöbben nem tehették meg, ugyanis dolgozniuk kellett. Így volt ez az Infinite-tel is.

Bár a tánctermük légkondicionált volt, mit sem ért, patakokban folyt róluk a víz. Már napok, talán hetek óta így ment ez: mivel nem csupán egy új megjelenés, de egy világturné is a küszöbön volt, fáradhatatlanul kellett dolgozniuk és próbálniuk. Minden nap hosszú órákat töltöttek a táncteremben és a stúdióban, emellett még terítéken voltak egyéb forgatások és fotózások is.

A táncteremből most is csak zene és a lábak dobogása, néha-néha a padló csikorgása szűrődött ki.

-    Aack! – kiáltott fel tompán Myungsu a hátsó sarokból. Félrelépett és kibicsaklott a bokája. Már órák óta folyt az edzés szinte szünet nélkül, mégis, egy baleset nem hiányzott nekik.

Sungyeol volt az első a másik sarokból, aki észrevette, hogy valami nem stimmel barátjával. Gyorsan leállította a zenét és így szólt:

-    Tartsunk egy szünetet!

-    Ya, Sungyeol! Miért pont a szám közepén kellett megállítanod? – rivallt rá Woohyun. Sungyeol csak intett egyet a fejével sérült társa felé.

-    Jól vagyok, folytassuk! – makacskodott Myungsu. Nem akarta, hogy a bénázása miatt ne legyen elég idejük gyakorolni, nem akarta feltartani a többieket.

-    Mutasd csak! – ment oda hozzá a leader is. A fiú bokája már most elkezdett bedagadni és minden lépésnél fájt. Mégis hajthatatlanul akart tovább táncolni, a leader csak nagy erőfeszítések árán tudta megállítani.

-    Pihenjünk egyet! – intett a többieknek is, mire mindenki fáradtan nyúlt el a padlón. Hamarosan belépett a terembe a menedzserük és miután meglátta Myungsu sérült bokáját, aggódva tanulmányozta ő is.

-    Ezt bizony pihentetni kéne egy ideig – mondta.

-    Nem lehet! Jövő héten már itt a comeback, nem lazsálhatok pont most! – vitatkozott a fiú.

-    Itt meg mi folyik? – jelent meg a teremben a Woollim főigazgatója, Lee Jung Yeop.

-    Megsérült Myungsu bokája – felelte a menedzser. – Legalább egy napot pihentetnie kéne, főnök, a comebackig semmi esetre sem jön helyre.

-    Semmi bajom! – erősködött tovább L.

-    Nagyszerű! – kiáltott fel a CEO, de hangjából nem lehetett pontosan kivenni, tényleg így gondolja-e vagy csak ironizál. – Van egy jó hírem számotokra, de ezek szerint pont kapóra jön. Holnapra, azaz szombatra kaptok egy szabadnapot és eljöttök velem pihenni a tengerpartra. Egyrészt azért, hogy feltöltődjetek energiával a comebackre és a turnéra, másrészt pedig csak úgy, mert már régen töltöttem időt a drága alkalmazottaimmal – mosolygott a fiúkra. Ők egyszerűen nem akartak hinni a fülüknek. Kételkedve kérdeztek vissza többször is, de a CEO folyton csak bólogatott. Miután biztosra mentek, egy örömteli sikoly tört ki mindannyiukból és mint a gyerekek, egyből pattogni és örülni kezdtek a tengerpartnak.

Az aznapi próbákat persze nem hagyhatták félbe, hajnali kettőig gyakoroltak. Myungsu hol csak a sarokból nézte őket és ülve táncolt, amennyire tudott, hol be is kapcsolódott kicsit, még ha fájt is. A bokáját közben ellátták, lejegelték és egy merevítőt is húztak rá, hogy stabilan tartsa a csontokat.

Miután hazaértek, szokásosan hullafáradtak voltak, de még össze kellett volna pakolniuk a másnapi induláshoz.

-    Sungjong, összedobnál nekem is pár cuccot? – kérdezte Woohyun, ahogy meglátta, hogy a maknae szorgosan pakolgat a szobájában.

-    Hyung, csináld magadnak! – tiltakozott Sungjong.

-    Az enyémet is légy szíves! – szólt Sungyeol is. Beindult az áradat, végül az egész csapat helyett Sungjongnak kellett összepakolnia. Mérges volt már nagyon a többiekre. Nem volt elég, hogy egész nap őt ugráltatták, de még ilyenkor is mindent neki kell csinálni, amíg ők pihennek. Sungjong fejében elkezdett motoszkálni egy gondolat – bosszún törte a fejét. Valahogy meg kéne leckéztetni a hyungokat… De mégis mit tehetne ő, a maknae? Végül úgy aludt el, hogy a tengerpart helyett ezen fantáziált.

Másnap reggel már korán, 7 óra körül felkeltek, hogy időben elindulhassanak. Elvileg háromnegyed nyolcra jött értük a kocsi, ami a kirándulásra vitte őket.

Sungjong este nem tudott semmit sem kitalálni, bosszúja azonban tovább érlelődött a reggeli eseményeknek hála.

-    Elfogyott a tej? – nézett csalódottan a hűtőbe Sungyeol. – Sungjongie, nem ugranál le a boltba?

-    Nem hyung! Az a te reggelid, szerezd be magadnak! – „engedetlenkedett” a maknae.

-    Boltba mész? – csillant fel Dongwoo szeme. – Hoznál nekem is valamit, ha megkérlek?

A fiú már épp felháborodottan a földhöz akarta vágni a kezében tartott táskákat, amikor Hoya megmentőként így szólt:

-    Majd én elmegyek, nekem is be kell vásárolni az útra!

-    Köszönöm, hyung! – könnyebbült meg Sungjong. Hála Hoya önfeláldozásának végre be tudta fejezni a saját cuccai összekészítését és még reggelizni is maradt ideje, mielőtt elindultak volna.

Ami az elindulást illeti, hasonlóan sok negatív gondolatot szült a maknae fejében. Myungsuval ugyanis nem akarták cipeltetni a táskáját, így Sungjongra maradt ez a feladat. Ezzel még nem is lett volna különösebben gond, de mivel Sungyeol és Woohyun isten utolsóiként álltak neki a reggelinek és a készülődésnek, gyorsan ők is kiküldték a táskáikat a legfiatalabbal, akit – elmondásuk szerint – imádtak, amiért ilyen szorgalmasan kiszolgálta őket. Erről persze Sungjong tudott volna szépeket mesélni, de egyelőre inkább elnyomta minden indulatát, hogy a sok bosszúvágy szépen érlelődjön össze egy szándékká, egy ötletté, amivel ráijeszthet a többiekre majd a tengerparton. Az isteni szikra ütközben pattant ki a fejéből, nem sokkal indulás után. Elégedetten dörzsölte hát össze tenyerét és fejben szépen mindent elrendezett, hogy a dolgok jól menjenek. Miután megvolt, elégedetten szenderült ő is álomra a többiekkel együtt.

Nagyjából két órába telt, mire a dormtól a tengerpartig jutottak. Nem sokkal 10 után járt az idő, a hőmérséklet már most több volt a kellemesnél. Elég volt azonban már a tenger puszta látványa is ahhoz, hogy a fiúk felfrissülve érezzék magukat. Az ég kék volt, csupán néhány fehér felhő úszott át rajta, a nap pedig erőteljesen tűzött alá. A víz odalent kékes-zöldes színben fodrozódott, itt-ott megcsillantak rajta a nap sugarai.

Egy kis öbölben voltak, melynek teljes hosszán strandot alakítottak ki. Pálmafák, homokos part, a tenger zúgása, lágy szellő a nyílt vízről és nyugalom – ennél több nem is kellett a fiúknak. Rögtön letáboroztak néhány szabad nyugágyra, nem messze egy kis bártól és kezdődött a várva várt pihenés.

Délután három óra lehetett. Sunggyu a napernyő alatt feküdt és beszélgetett a CEO-val és a menedzser-hyunggal. Hoya és Myungsu a bárnál ücsörögtek, egy-egy hideg italt szürcsölve néztek végig a strandon napszemüvegeik mögül. A többiek, azaz Dongwoo, Woohyun és Sungyeol a vízben játszottak. Mindenki el volt merülve a saját elfoglaltságába, az alkalom tökéletes volt.

Sungjong egy darabig a többiekkel játszott a vízben, de ott is mindig ő maradt alul. Egyszerűen nem értette, mi ütött hirtelen a hyungokba. Többször is gonoszak voltak már vele, de most nagyon elszaladt velük a ló.  Ha nem leckézteti meg őket, talán még tovább fajul a dolog, ez pedig nem történhetett meg. Fokozatosan távolodott el a vízben játszó fiúktól, akik szinte észre sem vették, hogy már csak hármasban játszanak. Aztán amikor megfelelő távolságba ért, hirtelen lebukott a víz alá és elúszott, amilyen messze csak tudott.

A meleg kezdett már elviselhetetlenné válni Sunggyu számára. Egy része bekívánkozott volna a vízbe, egy másik viszont félt a leégéstől, és ez visszatartotta. Néhány jégkockát is elszopogatott már, de ezt sem merte túlzásba vinni, nehogy valami baja legyen a torkának. Aggódott a többiek miatt is, bár ők gondtalannak és gondatlannak tűntek, ahogy a vízben birkóztak.

Sunggyu szeretettel teli szemmel nézett végig csapattársain, mégiscsak nagyon szerette őket. Valamin azonban fennakadt a szeme: valaki hiányzott.

Lehúzta napszemüvegét, hogy jobban lásson. Rengetegen voltak a parton, a tömegben könnyen elveszhettek társai. Szerencsére a rajongók nem zaklatták őket, pedig néhányuk egyértelműen felismerte őket. Ennek az volt a hátránya (és az előnye is), hogy jobban beleolvadtak az embertömegbe.

Aggodalom kezdte el behálózni a leader szívét. Feltápászkodott nyugágyáról és helyet foglalt Hoya és Myungsu mellett. A két fiút kisebb lánycsapat fogta közre, de nem másztak olyan közel, hogy a fiúk levegőhöz se jussanak, hanem diszkréten szemlélték őket. Ahogy Sunggyu végignézett rajtuk, elfogta a büszkeség. Jól néztek ki mind a ketten, és ők az ő öcsikéi voltak.

-    Nem láttátok valahol Sungjongot? – kérdezte a két fiút.

-    Nem Sungyeolékkal volt… - mutatott Hoya a még mindig vígan pancsikáló fiúk felé, de elakadt a szava. Csak hárman játszottak a vízben, Sungjong sehol nem volt.

-    Biztos kiment a mosdóba – szólt Myungsu és belekortyolt az italába. Sunggyu megpróbált hinni neki. Már szinte meg is nyugodott, míg Sungyeolék a játékot megunva ki nem jöttek a vízből.

-    Sungjong nincs veletek? – kérdezte Woohyun szórakozottan, hangjában mégis nyugtalanság bujkált.

-    Azt hittük, ti tudjátok, hol van! – ijedt meg Hoya.

-    Az nem Sungjongé? – mutatott Dongwoo egy a vízben úszó fél pár papucsra. A hat fiú ijedten nézett össze. Hová lett Sungjong?

Szemét dörzsölgetve sétált ki Sungjong a vízből. Elégedetten nézett körül – sikerült átúsznia az öböl másik végébe, itt biztosan nem találják meg. A fél pár papucsát fel kellett áldoznia a nemes célért, bízott benne, hogy tényleg csapattársainál bukkan majd ki. Haját igazgatva lépkedett végig a forró homokon. A törölközője nem volt nála, de ilyen melegben nem is volt rá szüksége. Beült a legközelebbi bárocskába és újra átgondolta briliáns tervét: egy megfelelő pillanatban elúszik a többiektől és eljátszza az eltűntet. A hyungok pedig aggódni fognak érte és reményei szerint átgondolják, mi sok rosszat tettek vele az elmúlt napokban és változtatnak majd viselkedésükön. Sungjong erre időt ad nekik, aztán majd ha közeledik az indulás pillanata, visszamegy hozzájuk. Csak abban bízott, hogy észreveszik eltűnését – ha nem, minden hiábavaló volt. Addig is itt fog ülni és élvezni a meleget és nyugalmat.

Rendelt magának egy jeges teát és az öböl felé fordult. Végignézett az embereken, hogyan játszottak gyerekeikkel, testvéreikkel vagy barátaikkal, vagy éppen csak élvezték szerelmük társaságát. Magányosnak érezte magát és elfogta valamilyen irigység, amiért ő nem szórakozhat ilyen nyugodtan a családjával. Persze imádta csapattársait, a második családját, bármilyen mérges is volt épp rájuk, de komolyan elgondolkodott rajta, milyen jó lenne átlagos embernek lenni.

-    Bocsánat – szólította meg valaki váratlanul. A fiú meglepetten nézett oldalra. Egy lány állt mellette, talán középiskolás lehetett. Egész csinos volt, szemei csillogtak, arca piros volt zavarában. Sungjong jól látta, hogy kezében egy noteszt és egy tollat szorongat.

-    Te Sungjong vagy az Infinite-ből, igaz? Kérhetnék egy aláírást?

-    Ahh, hát… - Egy pillanatig tétovázott. Azon gondolkodott, hogy nézhet ki éppen. A haja vizes volt és összevissza állhatott, amit a rajongók esetleg vonzónak gondolhatnak a maga módján, arca viszont smink nélkül is teljesen felismerhető volt. Egy picit kínosnak érezte, hogy így felismerték, de nem volt az a nagyon hiú típus. Körbenézett, biztosra vette, hogy a menedzser-hyung nincs a környéken és mosolyogva írt alá a lánynak. Ezzel beindult a lavina, többen is jöttek hozzá, hamarosan szabályosan körbefogták, kénytelen volt menekülni valahogy. Csak nem lehetett nyugta! Már látta előre a képeket és cikkeket, amiket az interneten közzétesznek majd róla. Még kapni fog Jung Yeop-hyungtól…

-    Hová tűnhetett ez a Jongie? – sóhajtott nagyon Woohyun. Miután észrevették, hogy a maknae nyom nélkül eltűnt, két csapatra oszlottak, hogy megkeressék. A CEO-nak és a menedzserüknek nem szóltak, sőt, Myungsu gondjaira bízták őket, hogy tartsa náluk a frontot, nehogy véletlenül bármi olyat megtudjanak, ami miatt büntetés járna. Woohyun Sunggyuval ment együtt, a másik csapatot pedig Dongwoo, Hoya és Sungyeol alkotta.

Sunggyu nem felelt semmit Woohyunnak, csak ment és fejét forgatva nézett mindenfelé. Ő tartozott felelősséggel az egész csapatért, de a csudába is, Sungjong is felnőtt volt már! Hogy tudott így elkeveredni minden szó nélkül? Valami gyanús volt a leadernek, mégis attól tartott, valami történt a fiúval. Egy pillanatra megfordult a fejében, hátha a vízben is szét kéne nézni vagy riasztani valakiket, hogy segítsenek megkeresni. De próbálta félretenni az efféle baljós gondolatokat és tiszta fejjel gondolkodni.

Az idő nehézkesen döcögött előre, habár már vagy két órája eltűnt társuk nyomában voltak. A fél partot átkutatták már, felkeltve az egész hely női tagjainak figyelmét. Hiába a napszemüvegek és egynéhányukon a sapkák, ragyogó alkatukat és kinézetüket akkor sem tudták elrejteni.

Hamarosan újra egyesült a két csapat, mindketten eredménytelenül. Mostanra komolyan aggódtak Sungjongért és dűlőre jutottak: még egyszer végigjárják a partot, de ha nem találják meg a fiút, jelentik Jung Yeop-hyungnak, hogy baj van.

Sungjong számtalan aláírást kiosztott, mire lazább lett a kör. Ahogy esélye nyílt rá, egy jó ürüggyel elslisszolt a bártól és elrejtőzött egy öltözőben. Talán öt perce bujdoshatott is, amikor sírásra lett figyelmes a kabin közeléből. Valami kisgyerek lehet, aki elkeveredett a szüleitől, gondolta magában. Kilesett az ajtón – tiszta volt a levegő – és kilépett. Egy öt év körüli kisfiú pityergett a kabin mellett a földön ülve, magányosan. Sungjong odalépett hozzá és óvatosan megszólította.

-    Mi történt, kisfiú?

-    Anyu… nem találom anyucit – szipogta.

-    Szegénykém! Gyere, Sungjongie-hyung segít megkeresni, rendben? – mosolygott rá. – Hogy hívnak? És merre láttad legutóbb anyukád?

-    Jiho vagyok és nem tudooom – tört ki belőle ismét a sírás. Sungjong óvatosan magához ölelte a kisfiút, hogy megnyugtassa, majd kezét nyújtva neki elindultak felkutatni az elveszett anyukát.

Jiho teljesen kétségbe volt esve, mégis meglepte Sungjongot a bátorsága, hogy csak úgy el mert jönni egy idegennel. Biztosan nagyon szerette az anyukáját, ahogyan az anyukája is őt. Nagyon aggódhattak már miatta. Egy pillanatra megtorpant és elgondolkozott: vajon a hyungok is aggódnak érte? A nap folyamán először kezdett valami bűntudatfélét érezni, amiért elszökött tőlük. Már nem is volt annyira mérges rájuk, egy új érzés kerítette hatalmába: mit fog kapni, amikor újra felbukkan a többiek előtt? Nagyon mérgesek lesznek rá, ez 100%. Nem baj, legalább elmondhatja nekik végre a maga problémáját, elmondhatja, hogy ő nem egy rabszolga, csak mert ő a legfiatalabb, hanem egyenjogú tagja a csapatnak.

Az idő vészesen telt, ahogy az elveszett anyukát keresték. Sungjongnak lassan vissza kellett volna mennie a csapatához, de Jiho mamájának még mindig nyoma sem volt.Végül elhatározta, hogy elviszi az egyik nagy épületbe, ahonnét a hangszórókat is kezelik és bemondatja a nevét. Kicsit széegyellte magát, amiért csak ilyen sokára jutott eszébe a dolog. Már lassan sötétedett, mire Sungjong sikeresen leadta a kisfiút. Az anyukája tiszta ideg volt és könnyekben tört ki, ahogy magához ölelhette Jihot. A szemei kimondhatatlan hálát tükröztek, ahogy meghajolt Sungjong előtt. Sungjong csak mosolygott rá és ahogy tudott, visszaindult a többiekhez.

-    Nagyon elhúzódott ez a mai játszma – mondta ki félhangosan, ahogy a lemenő nap fényében sétált a parton. A tömeg már eloszlott, alig néhányan voltak csak a parton, így az Infinite tagok már messziről kivehették Sungjong közeledtét, mégsem szaladt elé senki, hogy üdvözölje. Talán észre sem vették, hogy eltűnt? Egy pillanatig sem aggódtak miatta? Ahogy odaért a többiekhez, rögtön megbizonyosodhatott ennek ellenkezőjéről.

-    Ya, Lee Sungjong! – ugrott fel Sunggyu a nyugágyról. Hangja ideges és indulatos volt, itt most szidás következett. – Megmondanád, mégis merre jártál egész délután?

-    Én csak… - mentegetőzött volna a maknae, de a másik nem hagyta.

-    Tudod, hányszor kutattuk át utánad az egész partot? Tudod, hányszor néztünk szét a vízben is, hátha ott történt veled valami? Tudod, mennyire aggódtunk miattad!? – bukott ki végül Sunggyuból a lényeg is. Sungjong elképedt egy pillanatra. Bűntudata volt. Eddig úgy gondolta, a kisfiú ügyére foghatja az egész távollétet, de most már nem tudta kifogásként használni. Itt volt az idő, hogy elmondja az igazat.

-    Miért csináltad? – tette még hozzá egy fokkal lágyabban, mégis kellő szigorral a leader.

-    Én csak… Én csak szerettelek volna megleckéztetni titeket egy kicsit! Napok óta csak ugráltattok folyamatosan! Mindent én csináltam helyettetek, amíg ti pihentetek, pedig én is ugyanolyan fáradt voltam! Ez így nem állapot, hyung! Nem vagyok rabszolga, csak ezt akartam megmutatni.

-    Idióta! – fogta a fejét Sunggyu. Nem szeretett ilyeneket mondani a többieknek, most viszont valahogy kibukott belőle. Fel volt háborodva Sungjong viselkedésén, most viszont már átlátta a helyzetet és bűntudata volt, de ezt nyíltan nem mondta volna ki.

-    Milyen szép családi hangulat! – bukkant fel kettejük kereszttüzében a CEO. – Valóban nem volt szép dolog, Sungjong, amit tettél! Bármi történhetett volna, mit gondoltak volna a szüleid, ha velünk tűnsz el!? Egyáltalán hogy állhattam volna újra nyilvánosság elé, ha valami bajod esik? Sok minden forog kockán egy apró ballépés miatt, Sungjong! Azonban – fordult ezúttal a hátul gubbasztó többi tag felé -, tőletek sem volt szép, amit csináltatok a maknaevel! Nem szabad kihasználnotok a helyzeteteket idősebbként, hanem példát kellene mutatni a fiatalabbnak! Valahogy jóvá kell tenni a dolgokat. – Egy időre elhallgatott és gondolkodást színlelt, de elég rosszul színészkedett, látszott rajta, hogy már előre előállt egy tervvel. – A legjobb megoldás az, ha Sungjong kártérítést kap. Mivel ti vagytok elsősorban a hibásak Sungjong mai viselkedéséért, ezért mit szólnátok hozzá, ha engesztelésképp egy hétig ti lennétek Sungjong rabszolgái?

-    Micsoda!? – bukott ki egyszerre az összes fiúból a kérdés.

-    Hyung, nem teheted ezt, én nem ártottam Sungjongnak! – csattan fel Hoya. – Reggel is elmentem helyette a boltba!

-    Nem, nincs kivételezés. Egyikőtök sem állította le a másikat, így mind hibásak vagytok. Mellesleg nem kételkedem benne, hogy mind ugráltattátok szegény fiút – tette hozzá halkan.

-    Hyung~~ - kezdte Sungjong csillogó szemekkel. – Ez csodás ötlet, elfogadom a jóvátételt! De, mivel én nem vagyok olyan, mint a többiek, megelégszem azzal is, ha csak két napig szolgálnak ki, elvégre az utóbbi két nap volt olyan szörnyű.

-    Akkor legyen úgy! – bólintott Jung Yeop. – Majd a menedzseretek gondoskodik róla, hogy a fiúk be is tartsák a büntetésüket! De most béküljetek ki végleg, aztán pedig pakoljatok össze, mert indulunk haza! Hosszú volt ez a mai nap, és milyen fárasztó! A vendégeim vagytok még egy vacsorára ha visszaértünk, de aztán nyomás pihenni! Holnapután comeback! – osztotta ki a parancsokat a főnök.

Ezt követően minden úgy történt, ahogy azt elmondta. Sungjong boldog volt, amiért azért mégis sikerült elérnie valamit a mai nap és már alig várta, hogy minden őt ért sérelmet levezessen a hyungokon az elkövetkező két napban. Aztán majd meggondolják kétszer is, hogy ujjat húzzanak-e újra a maknaeval!, gondolta elégedetten, majd hamarosan elnyomta őt is az álom az autóban, ahogy visszafelé hajtottak Seoul belvárosa felé…