Secret Garden (EXO)

Sötét volt már odakint. A levegő állt, mintha a kint uralkodó hideg még azt is megfagyasztotta volna. Az ég sötét volt, az utcai lámpák fénye meg-megcsillant a fentről hulló hópihéken. Szabályosan szakadt a hó.

Rettenetesen fáztam, miközben Suhoval menedék után kutattunk. Az utcák üresek voltak, nem volt kint ilyen időben egy lélek sem. Cipőink kopogása visszhangzott a csendben, zihálásunk, vacogásunk hangja töltötte be a helyet.

-    Nem akarok továbbmenni bátyus, nagyon fázok! – engedtem el Suho kezét és a földre kuporodtam. Fogaim össze-összekoccantak, ahogy a hideg rázott. Fáradt voltam és éhes.

-    Még egy picit ki kell bírnod, már csak egy nagyon kicsit! Megígérem, mindjárt találunk egy helyet, ahol legalább hóemberré nem válunk reggelig! – bíztatott. Szavai, mosolya meleg volt és édes, mint mindig, mégis folyton némi megbánást tükrözött, amit csak hosszú idő elteltével sikerült felfedeznem. Talán sajnálta, hogy az utcára kerültünk, talán magát okolta azért, hogy nem tud vigyázni a húgára.

Suho mellém lépett és szorosan magához ölelt, miközben felhúzott a földről. Próbált valamennyire melegíteni, de az ő tagjai is hidegek voltak. Kezét átvetette a vállamon és így mentünk tovább. Annyira rosszul éreztem magam, hogy legszívesebben sírtam volna, de féltem, hogy a könnyek az arcomhoz fagynak.

Egy darabig még mentünk előre a kihalt utcán, mígnem egy széles kapualjhoz nem értünk. Suho beültetett a kis fedett helyre, majd ő maga is bevágódott velem szembe. Egy ideig csak ültünk, együtt vacogtunk, de aztán Suho közelebb lendült hozzám és így szólt:

-    Figyelj rám! Elmegyek, keresek valami segítséget! Azt nem tudom, hogy ez a segítség étel, meleg ruha vagy esetleg egy személy formájában fog-e érkezni, de mindenképpen kerítek valamit! Addig is, nagyon figyelj, nem szabad elaludnod! Rendben? Mindenképp maradj ébren, amíg vissza nem jövök!

Rémülten bólogattam minden egyes szavára. Féltem attól, hogy nem fog visszajönni, ahogyan láttam őrajta is, hogy nem szívesen hagy itt egyedül, de nem volt más választása.

-    Bátyus! – szóltam utána, még mielőtt eltűnt volna a látókörömből. – Vigyázz, nehogy hóemberré válj, mire visszajössz! – Szavaim nyomán egy szomorú mosoly futott végig arcán, szemeibe szinte könnyek gyűltek. Végigsimított arcomon, aztán kiszaladt a hóesésbe. Egy nagyon kis ideig még hallottam távolodó lépteit, de hamar csend borult ismét a környékre.

Szorosabbra vontam magamon vékonyka, kopott kabátomat. Talán két hónap is eltelt már, mióta Suhoval az utcán éltünk. Nem értettem, miért történt ez velünk, csak egyik pillanatról a másikra már nem volt se otthon, se apu, se anyu. Egy darabig ugyan négyesben próbáltunk megélni idekint, de ők valahogy lemorzsolódtak rólunk; azt mondták, keresnek segítséget, de többet nem jöttek vissza. Suho volt nekem az egyetlen, ahogy én is neki. Próbált mindent megtenni értem, az étel nagy részét nekem adta, éjjelre mindig szorosan magához ölelt, hogy egy tagom se fázzon, napközben pedig próbált valamilyen módon pénzt szerezni. Mégis minden próbálkozás hiábavalóvá vált, ahogy beköszöntött a hideg tél.

December második fele környékén járhattunk, de az idő olyan volt, mint a legkeményebb januári napok. Egyre nehezebbé vált kibírni a nappalokat, az éjszakákat vékonyka, szakadt ruháinkban. A mostani éjszaka volt a legrosszabb eddig, egyben a legreménytelenebb is.

Egy darabig csak bámultam magam elé, hol a kint hulló hópelyhekre, hol fagyos leheletemre fókuszálva. Azt hiszem, nagyjából három dolog járhatott a fejemben. Az egyik Suho volt. Féltem nélküle egyedül, de egyben őt is féltettem. A legrosszabb mégiscsak az lett volna, ha nem jön vissza…

A második dolog egy mese volt, amit anyu karácsony környékén többször is elmesélt nekem. Egy szegény kislányról szólt, aki az utcán élt. Gyufák eladásával próbált pénzt keresni, miközben majd megfagyott az utcán, egyedül. Egy gyufát sem sikerült eladnia, végül pedig az lett a sorsuk, hogy a lány elgyújtogatta őket, mert a lángokban vágyait látta beteljesülni. A mese vége rémképként lebegett előttem, most mégsem tudtam kiverni a fejemből. Mi lesz, ha én is úgy járok, mint a lány a mese végén?

Megint elkapott a sírhatnék és most Suho sem volt itt, hogy megvigasztaljon. Csendesen szipogtam, míg próbáltam gondolataimat a harmadik, egyben legkellemesebb dologra terelni. Ez pedig nem volt más, mint egy mesevilág, a saját kitalált világom. Egy hely zöld erdővel, barátságos ligetekkel és tisztásokkal, csendesen csörgedező folyókkal. Egy hely, ahol mindig süt a nap, soha nem kell fázni, se éhezni. Egy hely, ahol soha nem vagy egyedül és nincs más dolgod, mint egész nap játszani. Erről a helyről álmodoztam, melynek Suho is része volt.

Annyira belemerültem a képzelgésbe, hogy már szinte nem is fáztam. Lehunytam a szemem és éreztem a bőrömön a napsugarak melegét, a szellő lágy ölelését, a madarak csiripelését, s az alattam hullámzó hibátlan gyep érintését…

Suho sebes léptekkel haladt előre a kitaposott ösvényen. Arca sugárzott a boldogságtól, fülig érő mosolyát le sem tudta volna vakarni. Gondolatai folyamatosan egy dolgon cikáztak, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből, amit látott. Persze ő látta először, még szép, hogy ő. A többiek féltékenyek lesznek rá, ehhez kétség sem férhet. Apropó, a többiek… Suho éppen a többiekhez igyekezett, hogy összegyűjtse mind a 11 másik testvérét és elmondhassa nekik a csodás hírt. A gondolata azonban, hogy mind a 11 másikat meg kell találnia, egy picit letaglózta. Kiabálni kezdett, ahogy a szokásos találkozóhelyükhöz haladt. Talán meghallják és továbbadják egymásnak, talán nem… Mennyi gond van ezekkel a gyerekekkel!, sóhajtott magában.

Szerencséje volt, mire a találkozóhelyhez ért, nagy részük már odagyűlt. Gyorsan összeszámolta, hányan is tekintenek rá kíváncsi tekintettel és levonta a következtetést, hogy öten még hiányoznak.

-    Hol vannak a többiek? – kérdezte.

-    Keressem meg őket? – jelentkezett önként egy magas, barna hajú fiú.

-    Megköszönném, Chanyeol, főleg ha te sem tűnnél el utána. Olyan dolgot kell mondanom nektek, hogy nem hagyhatod ki!

-    Nem is fogom! – csillant fel Chanyeol szeme. – Egy perc és itt is vagyunk! – duruzsolta és egy pillanat alatt eltűnt a fák között.

A nap meleget árasztva kukucskált a hatalmas fák lombjainak nyílásain. A puha füvön fekve Kai úgy érezte, bármelyik pillanatban el tudna aludni. Ha Chen és Xiumin nem kiabáltak volna mellette, miközben egy szakadt bőrlabdát próbáltak egymástól elszedni, biztosan elaludt volna. Egy darabig ő is játszott a másik kettővel, de megunta és inkább letelepedett egy fa tövébe. Felnézett az égre, szemeit pedig lehunyta és úgy élvezte a napsugarakat, mígnem hirtelen az ölébe nem pottyant a korábban említett labda.

-    Hopp, bocsesz – kuncogott Chen cseppnyi megbánást sem tanúsítva, és elvette a labdát. Kai egy morcos pillantást küldött kettejük felé, aztán visszafordult a nap felé. Már éppen majdnem sikerült elaludnia, amikor hangos kiabálással Chanyeol is felbukkant a színen.

-    Na végre megvagytok! Gyertek, hyung valami nagyot akar mondani!

-    Valami nagyot? – csillant fel Xiumin szeme, közben az arcán lehetett látni, hogy máris ötletek ezrei rajzolódtak ki a fejében. Kai rosszallóan nézett végig a most érkezett fiún. Nem volt sok kedve felállni, végül mégis erőt vett magán és egy nagy sóhajtással felállt.

-    Menjünk!

Tao nagyokat ásítva, nyújtózkodva ült fel a fűben. Még álomittas szemeit dörzsölgetve meredt egy ideig maga elé, aztán körbenézett, hogy felmérje a helyzetet. Krist látta maga mellett ülni, Krist, karjaira támaszkodva, tekintetét az égre szegezve. Ahogy a nap megvilágította, Tao nem tudta eldönteni, hogy ez a valóság-e vagy még mindig álmodik.

-    Felébredtél? – sandított Kris egy pillanatra a fiúra, figyelmét azonban még mindig a kék burának szentelte. Tao csak bólintott egyet, majd követte szemével a másik tekintetét, hogy megtalálja a pontot, amit az néz.

-    Ge, azt hiszem, ha egyszer tényleg jön egy királylány, te tökéletes királyfi lennél mellette – mondta, miközben mindketten az éget bámulták. Kris elmosolyodott és a fiúra nézett.

-    Úgy gondolod?

-    Ühüm, biztos vagyok benne. Tao pedig lenne a testőr vagy a sógor, ha jobban belegondolok – nevetett. – Ge, ha tényleg jön egy királylány, szeretnék sokat játszani vele! – Tao szemei örömtől csillogtak, míg ezt mondta. Krisen valami szülői érzés-szerűség futott át, olyan volt, mintha a saját gyerekére nézne. Igazából mind gyerekek voltak még.

-    Akkor játszunk vele sokat – válaszolt egyhangúan. – Ha idejön a királylány, ő is a testvérünk lesz. Ha szomorú lesz, szeretném, ha egy pillantással, egy mosollyal vagy akár egy érintéssel is meg tudnám vigasztalni. – Amíg ezt mondta, végig Tao szemébe nézett, kezét pedig végighúzta a fiú arcán, mire az elnevette magát. Kis idilljüket azonban hamarosan megszakították, ahogy felbukkant Chanyeol és kiabálni kezdett.

-    Suho-hyung valami kihagyhatatlan dolgot akar mondani! Gyeeertek, nektek is hallanotok kell!

A két fiú egymásra nézett, úgy érezték, eljött az idő. Bólintottak és Chanyeollal együtt visszasétáltak a szokásos gyülekezőhelyükhöz. Már mindenki ott várt, bár eléggé szétszóródtak. Azt ki tudták venni, hogy Luhan és Sehun egy nyulat kezdtek el üldözni, Chen pedig rajtuk röhögött.

-    Nyuszi üldözés! – kiáltott fel Chanyeol és ő is csatlakozott a másik kettőhöz. Egy széles mosollyal Tao is a nyúl után készült ugrani, de Kris elé tartotta a kezét. A fiatalabb mosolya lehervadt, mire Kris csak a fejét csóválta. Már éppen Baekhyun is csatlakozni akart az üldözéshez, a káosz a tetőpont közelében járt, amikor Suho elkiáltotta magát.

-    Na most már elég legyen! – Hirtelen csend lett, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és meglepetten nézett a legidősebb felé. Suho nem szokott kiabálni velük. – Khm – köszörülte meg a fiú a torkát –, fontos dolgot kell mondanom! Képzeljétek, találkoztam valakivel, miközben az erdőben sétáltam.

-    Valakivel? – szólalt meg Baekhyun.

-    Valamivel! – akart helyesbíteni Lay, de nem sikerült neki. Chenből újra kirobbant a röhögés.

-    Bizony, valakivel! Első lehettem, aki láthatja a – tartott egy kis feszültségfokozó szünetet a fiú -, a királylányt!

-    A királylányt? – esett le az álla mind a tizenegynek. Tao reményteli pillantással fordult Kris felé, aki csak egy félmosolyt küldött felé.

-    Így van, egy igazi királylány jött közénk!

-    Ne már, én akartam először látni – szakította félbe Baekhyun.

-    Hogy néz ki? – kérdezte Sehun.

-    Mégis hogy nézne ki, mint egy királylány! – dünnyögte Kai, mire Chen megint fetrengett a röhögéstől.

-    Na, várjatok! – folytatta Suho. – Köszöntenünk kell valahogy! Ahhoz viszont mindannyiótoknak rendesen kell viselkedne, nehogy elijesszük! Figyelnünk kell, mikor ér ide, addigra mindennek készen kell lennie!

-    Játszani akarok vele! Most azonnal! – nyafogott Chanyeol.

-    Majd én figyelem, mikor ér ide! – jelentkezett D.O és egy pillanat alatt fel is mászott az egyik fára, hogy onnét tájékozódjon.

-    Ez nem ér, ő így előbb láthatja! – nyafogott ismét Chanyeol, Baekhyun pedig rákontrázott. A fehér nyúl, amit korábban üldöztek, hirtelen megint felbukkant, LuHan egyből a nyomába is eredt. A káosz kitörni készült, Suho már a fejét fogta, amikor hirtelen D.O felkiáltott:

-    Ott van! Látom már, ott jön! – A fiúk egymásra néztek, abbahagyták a nyafogást és a játékot. Mindannyiuk arcára ugyanaz az izgatott mosoly ült ki. Egy emberként fordultak a D.O által mutatott irányba, hogy ők is megpillanthassák a várva várt királylányt.

Amikor kinyitottam a szemem, egy ismeretlen, mégis ismerős helyen álltam. A zöld ligetek és tisztások, a lágy szellő és a meleg tavaszi napsütés mind pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Amilyennek szerettem volna.

Végignéztem magamon. Már nem a kopott ruhám volt rajtam, hanem egy aranyos, térdig érő fehér szoknya. Annyira tetszett a ruha, a hely, a meleg, hogy pördültem egyet, aztán még egyet és még egyet. Úgy éreztem magam, mint egy királylány, aki a saját álmába került.

Be akartam járni a helyet, látni akartam minden szegletét, megmászni minden fát és végül ha elfáradtam, leheveredni a puha fűbe és a szellő cirógatásában elaludni.

Előttem egy ösvény vezetett hosszan előre, úgyhogy úgy döntöttem, elindulok rajta. Sokáig mentem előre, közben előmerészkedtek az erdő lakói is. Mókusok ugráltak a fákon, pillangók szálltak virágról virágra, méhecskék zümmögtek és őzikék kísértek, amerre csak mentem. Annyira elöntött a boldogság, annyira örültem, hogy már nem csak mosolyogtam, hanem fennhangon kacagtam. Megpróbáltam megsimogatni az őzeket, de félénkek voltak és elhúzódtak, a lepkék viszont az ujjamra szálltak, teljesen lekötve a figyelmem. Amikor ismét felnéztem, egy csapat fiú állt előttem. Hirtelen megijedtem, nem is, meglepődtem, de ahogy végignéztem rajtuk, mind ismerősök voltak – még a nevüket is tudtam. Ott volt közöttük Suho is, a csapat része volt, nem volt magányos, ahogyan többé én sem. Örömkönnyek gyűltek a szemembe.

-    Üdvözöllek királylány a Paradicsomban! – hajolt meg előttem Suho.

-    A Paradicsomban? – ismételtem. – Ti kik vagytok? – tettem fel ösztönszerűen a kérdést.

-    Mi vagyunk az erdő tündérei – válaszolt.

-    Manói! – kiáltotta Baekhyun.

-    Szörnyei! – így Chanyeol, mire Baekhyun könyökével oldalba szúrta.

-    Te vagy a királylány! – szólt Luhan.

-    Ő a királylányunk! – fordult Tao Kris felé. Hirtelen Lay bukkant elő a tömegből, egy fehér virágokból font koszorút tartva a kezében. Megállt előttem és a fejemre tette. A kis jelenetet mindenki csendben figyelte. Lay egy darabig elidőzött előttem, a szemembe nézett, közben mosolygott.

-    Menjünk játszani! – kiáltott valaki a csapatból, véget vetve a pillanatnak. Erre ismét mindenki elkezdett fecsegni, hangoskodni, játékötleteket sorolni. Én csak elmosolyodtam. Végre nem voltam egyedül, végre nem kellett aggódnom semmi miatt, nem fáztam, éhes sem voltam, csak játszanom kellett és semmi mást.

Lay félénken rám nézett és a kezét nyújtotta felém. Ha lehetséges volt, akkor még jobban elmosolyodtam és megfogtam a fiú kezét. Menjünk játszani!

Hosszú idő telt el, amíg a fiúkkal játszottam. Soha nem volt este, így még ha akartam volna se tudtam volna megszámolni, hány nap vagy év telt el. Folyamatosan csak játszottunk – bújócskáztunk, kergetőztünk, labdáztunk vagy az állatokat kergettük -, amikor pedig elfáradtunk, lefeküdtünk a fűbe a fák alá és aludtunk. Ha megéheztünk, mindig volt valami gyümölcs, amivel jóllakhattunk, ha megszomjaztunk, csak ittunk a legközelebbi patak vagy folyócska vizéből. Egyszerűen annyira jó volt minden, hogy alig tudtam elhinni.

-    Ugye most már örökre ilyen lesz minden? – kérdeztem egy alkalommal, amikor a sok játéktól fáradtan a földön feküdtünk. A fiúk nem válaszoltak. Egy hirtelen mozdulattal felültem és körbenéztem rajtuk. Leginkább a mellettem fekvő Suhonak és Laynek szóltak a kérdéseim. – Ugye soha nem kell hazamennem? Mondjátok, hogy mindig itt maradhatok!

-    Ez nem a mi döntésünk – ült fel Kris is. – Neked kell eldöntened, tényleg ezt az utat választod-e. Itt talán minden szép és jó, de olyan törékeny ez az állapot, hogy egy apró tűtől kipukkanhat, akár a buborék. – Nem szóltam semmit, át kellett gondolnom, mit is akart pontosan mondani. Aztán szomorú tekintettel így folytattam:

-    Ha hazamegyek, többet nem jöhetek vissza?

-    Nem, ha egyszer kilépsz innét, már nincsen visszaút. Ha azonban itt maradsz, félő, hogy egyszer mindennek vége lesz. Semmi sem örök, a boldogság sem.

Elszomorodtam, szinte már sírásra görbült a szám. Miért kell elmennem? Miért nem maradhatok itt velük? Nem akartam visszamenni a hidegbe, a fáradtságba és éhezésbe. Bármit megadtam volna azért, hogy ne kelljen tovább úgy élnem. Suho is itt volt, mind a ketten boldogok voltunk. Sokkal jobb mindkettőnknek, ha így marad minden.

-    Döntöttem – szóltam újra némi hallgatás után. – Itt maradok. Itt akarok maradni, addig, amíg csak lehet. Addig, amíg vége nem lesz mindennek, amíg ki nem pukkan, mint egy buborék, addig itt akarok maradni!

-    Biztosan ezt szeretnéd? – tette fel a kérdést még egyszer Kris. Ekkorra már a többiek is felültek és mind komoly tekintettel meredtek rám. Suhora néztem. Megcsillant a szemében ugyanaz a szomorú boldogság, ugyanaz a szomorú mosoly kúszott egy pillanatra a szájára, ami korábban is. Nem akarom, hogy szomorú legyen. Eldöntöttem, hogy maradok, és kész.

-    Teljesen biztos – feleltem magabiztosan. Egy pillanatig még komolyan néztek rám, de aztán mindenki hirtelen elnevette magát. Mintha ők is erre vágytak volna, mintha ők is ezt akarták volna hallani, de úgy, hogy az az én döntésem.

-    Akkor játsszunk még valamit! – kiáltott fel Chanyeol.

-    Az utolsó a záptojás! – nyújtotta ki nyelvét hirtelen Chen, felpattant és elszaladt. Egy pillanatig mindenki csak ült és nézett, nem fogtuk még fel, mi történt, de aztán csaknem egyként indultunk meg Chen után. Felszabadultan, boldogan futottunk át a fák ernyője alatt, a puha füvön, ott ahol mindig meleg és boldogság van.

Már hét óra is elmúlt, mire elkezdett világosodni. Suho ezt utálta a legjobban a télben, hogy ilyenkor olyan hosszúak az éjszakák. Teljesen átfagyott, leheletével próbálta melengetni csupasz kezeit, kevés sikerrel. Nem gondolta volna, hogy egész éjszaka távol lesz a húgától, ahogy azt sem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz segítséget találnia. Mégis szerencséjük volt, olyan valakivel találkozott össze, akinek hála végre véget érhet a nélkülözésük, végre fedél kerülhet a fejük fölé. Ez a személy pedig egy árvaházi gondozó volt. Azt mondta, mindent megtesz majd értük. Igaz, Suho már túl idős volt ahhoz, hogy csak úgy befogadják, húga azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt megértse. Ha valakit, hát legalább őt meg akarta menteni. Lehet, hogyha ő bekerül az árvaházba, kevesebbet fogják látni egymást, de legalább neki jó lesz.

Aggódott a húgáért. Már az elején nem akarta magára hagyni, nem akarta otthagyni egyedül a sötétben és hidegben. Bízott benne, hogy megfogadta, amit mondott neki, hogy elég erős volt és nem aludt el. Félt Suho, nagyon félt.

Nem telt bele sok időbe, mire sikerült visszatalálnia a kapualjhoz, ahová a szakadó hóesés elől menekültek. Látta kikörvonalazódni a húga alakját. Még mindig ott kuporgott, ahol hagyta. Furcsa érzés futott át rajta. Futni kezdett, hogy minél előbb ellenőrizze, minden rendben van-e.

-    Visszajöttem! – mondta, miközben magához ölelte a kislányt. Egy pillanatra megállt körülötte a világ, minden elcsendesült, minden megszűnt létezni, még az idő sem ment tovább. Szemei tágra nyíltak, egy pillanatig nem kapott levegőt, aztán kapkodni kezdte azt. A test, amit magához ölelt, merev volt és hideg. Nem mozdult, nem reagált Suho hangjára vagy érkeztére, nem szólt semmit, nem sírt, nem panaszkodott, amiért ilyen sokáig távol volt, csak csukott szemmel, lehajtott fejjel ült ott. Suho kétségbeesetten kezdte el dörzsölni a kislány testét, próbálta átadni neki teste minden melegét, holott neki sem volt sok belőle, de hiába. Már késő volt. Már késő volt, de ezt ő nem akarta belátni. Kiabálni kezdett, miközben a könnyek megállíthatatlanul patakzottak szeméből.

Végül a nevelőnő, akit magával hozott, állította le. Suho teljesen összetörten dőlt hátra a kapualjban. Kiüresedett tekintettel meredt előre a húga testére, mégsem látott semmit. Nem hallott semmit saját önvádján kívül, nem érzett semmit a bűntudat kínzásán kívül. Vége volt, nem tehetett érte már semmit. Még egyszer végignézett húga arcán. Hirtelen hátrahőkölt. Azt vette észre, hogy mosolyog. Bár élettelen volt az arca, mégis mosolygott, békét és nyugalmat sugárzott. Suho megértette hát, hogy húga egy olyan helyre ment, ahová ő nem követheti, ám mégis jó ott neki, mert többé nem kell fáznia, se éheznie, se aggódnia semmi miatt, hanem önfeledten, boldogan játszhat és ehet annyit, amennyit csak akar, az idők végezetéig…