Empty (VIXX Leo)

Hogy honnét jöttem? – Nem tudom.

Mikor születtem? – Ezt sem tudom.

Mégis ki vagyok? – Még csak nevem sincs.

Nem tudom, honnét jöttem, vagy hova tartok. Nem tudom, hogyan vagy mikor születtem, azt sem mondanám, hogy igazán élek, csupán létezem ebben a nagyvilágban, sodródok, alkalmanként pedig alakítom az eseményeket a saját kedvem szerint. Létem, mint egy hosszú folyó, a semmiből a semmibe tart. Kezdet és vég nélküli, míg ez a világ fennáll. Az emberéletek, mint a homokszemek peregnek el mellettem. Szinte észre sem veszem az idő múlását, csak a nagyobb változások érzékeltetik velem. A tűz megjelenése, az első városok megépülése vagy a tudományok és civilizáció virágzásnak indulása. Az idők kezdetén léptem be ebbe a világba és ide vagyok zárva az idők és minden végeztéig.

Csupán egyetlen dolgot tudok: egy feladattal jöttem ebbe a világba. Az én dolgom, hogy megtartsam az egyensúlyt élők és holtak között, hogyha túlságosan elszaporodik az ember, segítsem a lelkeket átperegni a homokóra alsó részébe. Háborúk, mészárlások, emberek vére tapad a kezemhez. Hosszú életem során sok néven írtam be magam a történelembe. Hannibál, Cézár, Dong Zhuo, Attila, Dzsingisz, Yeonsangun, Toyotomi Hideyoshi, Dodo mandzsu herceg, Napóleon, Adolf Eichmann – mind-mind egyike azon neveknek, mellyel az emberek között éltem.

A háborúk és véres leszámolások voltak azok, melyek csillapíthatták olthatatlan éhségemet. Éheztem, minden pillanatban emberi lelkekre éheztem. De mindössze azok a lelkek maradtak nekem, akik olyan súlyos bűnt követtek el, hogy többé nem születhettek újjá. Rettenetes ízük volt, sötétek és hidegek voltak, még egy ilyen sötét lény számára is, mint én. Ezzel szemben a tiszta, ártatlan lelkek végig ott lebegtek előttem, mint a tiltott gyümölcs, mely édes illatával állandóan megkísért, mégsem kaparinthatod meg. Nem álltam ellen a kísértésnek. Sokszor csúszott le torkomon olyan lélek is, aki még számtalanszor újjászülethetett volna, ezzel táplálva és erősítve lényemet. Az ember azt hinné, ha tiltottat cselekszik, ha letépi a tiltott gyümölcsöt, megbüntetik. Nem így volt ez velem. A világon senki és semmi nem volt, ami nálamnál hatalmasabb lett volna, nem volt, aki megbüntessen vagy kordában tartson, nem volt, aki béklyót vethetett volna rám.

Voltak időszakok, amikor féktelenül, minden szabályt megszegve tomboltam, és olyan is volt, mikor próbáltam emberi életet élni és emberi örömökkel kitölteni szűnni nem akaró ürességemet. De egyszer mindennek vége szakad. Az emberek meghalnak, a virág elszárad, az érett gyümölcs elrohad. Férgek lepnek be mindent ezen a világon, s legyen valami bármilyen szép, az idő vasfoga belé is beléharap, a szépség elenyészik és nem tér vissza többé.

Egyszer mindennek vége szakad – de nem nekem. Az én létem állandó vándorlás. Arra lettem kárhoztatva, hogy végignézzem, hogyan cseperedik fel a világ, hogyan virágzik, s majdan hogyan bukik feje végső télbe, fagyba és kietlenségbe.

Mi vagyok én? Miért vagyok és hova tartok? Nem tudom, ezekre a kérdésekre nincs válasz.

Az idő múlásával minden lény elunja az életét, még akkor is, ha nem is életnek, csupán létezésnek tartom a magam létformáját. Mikor már minden helyet többször bejártam, a legmagasabb csúcstól a legmélyebb tengerfenékig, minden dolgot megtapasztaltam, eluntam azt is, hogy emberként éljek. Már emberi formát sem öltöttem, csupán mint valami árnyék lebegtem szelek szárnyán, felhők hátán, és hagytam, arra sodorjon a sors, amerre kedve tartja. Idővel egy kívánság formálódott meg bennem, csupán egyetlen apró vágy ebben a végeláthatatlan univerzumban.

Még szüntelen éhségemet sem csillapítottam, abban bízva, hátha legyengülök, s gyengeségemben elhullok én is, akár az ember. Többé az egyensúlyra sem ügyeltem, s az emberek elszaporodtak a világban. Hol van az, tettem fel többször a kérdést, öklömet hol az ég, hol a föld, hol pedig a vizek felé rázva, hol van az, aki ideküldött és feladatot adott nekem? Hol van, aki felette áll mindennek és mindenkinek, s ezen a világon kívül tanyázik? Hol van, és miért nem büntet meg, amiért nem teljesítem a rám kiszabott feladatot?

De válasz nem érkezett, s én tovább lebegtem idő szárnyán, végignézve, hogyan születnek és hullanak el az emberek.

Céltalanul, üresen bolyongtam a városban. Éppen, ki tudja már hanyadszorra, jártam be a világot. Hogy épp emberi testben vagy alaktalan sötétségként, az a kedvemtől függött. Viszont, ha testet öltöttem sem azért volt, mert így szerettem volna. Egyszerűen képességeim, tudatalattim önmagától cselekedett. Arcom minden alkalommal kifejezéstelen volt, nem volt már élő, aki hangomat hallotta volna, vagy akár pillantásomat magán érezhette volna. Tekintetem a semmibe meredt, nem láttam és nem hallottam semmit. Gondolataim azonban állandóan peregtek, újabb és újabb ötleteken törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék a létezés átkától. Eltűnni – ezt szerettem volna.

Nem éreztem semmit, csupán a kínzó éhséget. Orromat, érzékeimet folyton megcsapta a lelkek szaga, ahányszor emberek közt haladtam el. Az elmúlt évtizedek alatt azonban megtanultam már ellenállni a kísértésnek. Lehetett már jó száz éve, talán még a koreai háború alatt, hogy utoljára emberi lelkeket fogyasztottam. Azóta, ha valahonnét háború hírét hallottam, keserédes mosolyra húzódott a szám. Valóban, az ember kitanulta a háború és vérontás művészetét, többé nem volt szükségük rám, hogy rásegítsem őket a csatározások útjára. És mégis, még mindig itt voltam. Feladatom nem ért véget, még mindig ehhez a világhoz voltam láncolva. Elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés; akkora súllyal nehezedett rám, hogy az út szélére buktam. Csak feküdtem a földön, üresen, s figyeltem az emberek hömpölygését. Sokan jártak az utcán, forgalmas városban voltam, mégsem esett rám egyetlen tekintet sem. Sötét aurám távol tartotta őket, mégis voltak néhányan, akik ennek ellenére áttapostak rajtam, de ennél közelebb senki nem merészkedett.

És akkor, a tovafolyó sokaságból kibukkant egy alak, mintha angyali, nem evilági fény övezte volna és a kezét nyújtotta felém.

-       Jól érzi magát, uram? – Nem feleltem, még egy pislantással sem méltattam, csupán mereven bámultam továbbra is magam elé. A lány, egészen fiatalnak, húszas évei elején járónak tűnt, mit sem törődve sötét és emberi mértékekkel ijesztő aurámmal, megtapogatta a pulzusom, meghallgatta, lélegzem-e, és végigellenőrizte az egész testem, sérülések után kutatva. Sem szívverésem, sem légzésem nem volt. Nem voltam ember, mégha éppen emberi formában talált is rám.

Minden bizonnyal a lánynak is feltűnt, hogy valami nem stimmel velem kapcsolatban. Mégis, ahelyett, hogy otthagyott volna, mint egy darab szemetet és csupán továbbment volna, amennyire erejéből telt, felemelt és elcipelt valahová. Testemnek nem volt súlya, mégis mintha ránehezedtem volna törékeny alakjára. Igen, törékeny… milyen törékeny is az emberi élet! Elég lenne csupán akarnom, s ez a lány már halott is lenne. De nem emberi fogalmak szerint halott, hanem újjászületésre képtelenül teljesen megszűnne létezni. Nem akartam ezt. Volt benne valami, tisztaság és jóság áradt belőle, tetézve valami leírhatatlan édes illattal, ami a lelkéből áradt. És ekkor a szemébe néztem.

Mint valami örvény, vadul áradó folyó, szippantott magába egy emlékkép. Már nem is őt láttam magam előtt, hanem egy kislányt, ahogy békésen alszik, egy meleg mosolyt, egy érintést. Egy pillanatra még a gondolataim is megtorpantak a felismerés hatására. Az nem lehet, hogy ő…!

Volt egy idő, amikor zabolázhatatlanul tomboltam, s annyi lelket nyeltem el, amennyi csak jólesett. Nem válogattam bűnösök és tiszták között, bár ez utóbbiból lényegesen több volt. Akkoriban démonszerű külsőm volt – amikor elfogyasztottam egy lelket, mindig ez történt, felszínre bukkant a valódi énem, s abban az időben nem is foglalkoztam vele, hogy eltüntessem. Fülem megnyúlt, hegyes lett, szarvaim és éles fogaim nőttek, ujjaimon hegyes karmok, hátamon pedig hatalmas, denevérszerű szárnyak csüngtek. Nem volt élő, aki erről a formámról mesélhetett volna, hisz hamarosan bennem, az ürességben végezték mindahányan, akik valaha is egy pillantást vethettek ezen alakomra. Egyetlen egy személy volt, aki látott így és mégis megkíméltem. Hogy őszinte legyek, egész életemben egyetlen személy volt, akit megkíméltem.

A fékezhetetlen időszakomban, annak csúcsán találkoztam vele. Ő volt a legtisztább lény, akivel valaha találkoztam. Olyan mértékű volt lelkének ragyogása, hogy még engem is képes volt megfékezni. Tisztán emlékszem a napra. Egy erdőben találkoztam össze vele. Egy kislány volt, mellette egy fehér foltos fekete birkával. Meglepetten nézett rám, ahogy démoni formámban látott, de nem láttam ijedtséget tükröződni róla, s nem is futott el előlem. csak álltunk és meredtünk egymásra hosszú ideig, míg végül a kislány megszólalt:

-       Bácsi, nagyon egyedi külseje van! Esetleg… tudna segíteni rajtunk, vigyázni a nyájunkra? – Esdeklően csillogó szemébe könnyek gyűltek. – Rablók zaklatnak minket már hónapok óta, elhajtják a bárányainkat. A nagypapám már öreg és gyenge, semmit nem tud tenni ellenük. Kérem, bácsi, segítsen rajtunk!

Csak álltam és néztem rájuk. A kis állat, ami mellette állt, fekete volt, fekete a fehérben, kitaszított lehetett a maga nyájában. A kislány mégis maga mellett tartotta, befogadta és szeretően gondoskodott a kitaszítottról. Remény támadt bennem, hogy a tisztasága talán engem is befogadhat és kiránthat a sötétségből, ami akkoriban különösen eluralkodott rajtam.

Megpróbáltam ráijeszteni, úgy tenni, mintha megtámadnám, de továbbra sem tágított, szemei telve voltak gyermeki elhatározásával. Végül vele mentem és segítettem rajtuk. Ezt követően évekre vele és a nagyapjával laktam, és a birkákra felügyeltünk. Egyszerre voltak ezek életem legboldogabb és legkínzóbb napjai is. A lány tiszta lelke folyamatosan csábított, mégsem bírtam magam rávenni, hogy megtámadjam. Úgy éreztem, az emberiség kincse ő, talán még szerettem is, habár hosszú életem alatt nem tudtam megtanulni, mit értenek az emberek szeretet alatt.

Aztán egy napon mégiscsak eljött az a perc, amikor többé nem tudtam megálljt parancsolni éhségemnek. Éjszaka volt, mindenki aludt a kis tanyán. Csendben a lány ágyához lopakodtam. Egy ideig csak álltam mellette és bámultam békés, alvó arcát. Kis híján meg is rendültem elhatározásomban, de megráztam magam és egy állati hang kíséretében tágra nyílt a szám. Nem voltam hangos, óvatosan intéztem a dolgot. Éles karmokkal díszített kezemmel leszorítottam testét, majd közelebb hajoltam, hogy kiharaphassam belőle az életet. Ekkor váratlanul kinyíltak a szemei, fáradt kedvességgel tekintett rám még ebben a percben is. Nem félt tőlem, ajkai inkább ehhez hasonló szavakat formáltak: „Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a perc”.

Megbánás és neheztelés nélkül hagyta volna, hogy elnyeljem. Még egy utolsó meleg mosolyt küldött felém, meleg kezével pedig végigsimított arcomon.

Nem bírtam tovább. Mint egy sárkány, felordítottam, s zavarodottságomban és kétségbeesésemben pillanatok alatt eltűntem onnét. Vadul kavarogtak a gondolataim és az ösztöneim, valamin le kellett vezetnem a felgyülemlett éhséget és indulatot. Mérföldekkel arrébb találtam egy várost. Még akkor éjjel elpusztítottam az összes lakóját, egytől egyig, nem kímélve senkinek. De azt az űrt és káoszt, amit a lány hagyott maga után, továbbra sem tudtam kitörölni a belsőmből.

Mikor végre sikerült kiutat találnom emlékeim viharából, egy kanapén feküdtem. Fogalmam sem volt, hogy kerülhettem ide. Felültem, hogy körbenézhessek. Egy átlagos, viszonylag kicsi lakásnak tűnt. A lány hozott volna ide?

-       Felébredt, uram? – hallottam meg hangját a szomszéd szobából. Még hogy felébredt, gondoltam magamban, soha nem szoktam aludni. A lány pillanatokon belül belebegett a szobába egy tálcával a kezében. Egy pohár víz és jó néhány változatos színű és formájú tabletta volt rajta.

-       Nem tudom, érnek-e valamit, de talán jobb, ha beveszi őket. Sima vitaminok és tápanyagpótló tabletták.

Továbbra sem szóltam semmit, csak bámultam a lány arcába. Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor annak idején a kislánnyal és a birkájával találkoztam. Ugyanaz a tiszta lélek állt velem szemben, akit akkoriban nem volt elég erőm elnyelni.

-       De tudja, uram – folytatta a lány ügyet sem vetve hallgatásomra -, maga nagyon furcsa. Biztos vagyok benne, hogy nem volt se pulzusa, se légzése. Még az imént, amikor megvizsgáltam, sem volt semmi életjele. Mégis, valami azt súgta, nem kéne otthagynom az utcán, és lám, felkelt. Nem tudom, mi maga, de…

Nem hagytam, hogy folytassa. Leborítottam a tálcát poharastul, gyógyszerestül. Felkavart a lány látványa és a felismerés, ki is ő valójában. Újjászületett! És így is, a sors úgy rendelte, hogy ismét összetalálkozzunk!

Az üresség, ami azóta sem tűnt el, hogy azon az éjszakán megkíméltem őt, csupán még inkább erősödött, kínzott és éhségemmel vegyült. Nem tudtam visszafogni magam. Itt állt előttem ő, a mérhetetlen tisztaság, mintha csak a Mindenek Urának leánya lenne. Igen, ez lehet a kulcsa megváltásomnak! Fenyegetően az égre emeltem tekintetem. Mit tennél akkor, ha elpusztítanám őt? Megbüntetnél végre? Véget vetnél végre létemnek?

Szárnyaim, szarvam és karmaim olyan sebességgel bukkantak elő, hogy csaknem széttépték a bőröm. Vadul vicsorogva közelítettem a lány felé, jobbommal a falnak szorítottam, míg készen álltam rá, hogy ezúttal véget vessek mindennek. Tudtam, hogy nem kellett volna, de még egyszer utoljára rápillantottam az arcára. Szinte meg sem lepődtem rajta, hogy ugyanazzal a tekintettel meredt rám a lány, mint évszázadokkal ezelőtt. Ha a teste nem is, de lelke emlékezett még mindenre, ami akkor történt. Ugyanaz a lemondó, megbánás nélküli beleegyezés ült az arcán, mint akkor.

-       Ha meg kell halnom, hát nem bánom, ha a te kezeid által ér el a végső vég – mondta egy meleg mosoly kíséretében. Fájdalmasak voltak a szavai. Felkavart, az üresség csak erősödött bennem. Felkiáltottam, majd egyazon lendülettel belemélyesztettem fogaim és elnyeltem a lelkét. Kellemes, langyos meleg volt, jéghideg testemet belülről kezdte fűteni. Az íze édes volt, mint a méz, könnyű, mint a pihe, és tápláló, mint az anyatej. Soha nem fogyasztottam még el semmit, ami ilyen nagyszerű lett volna. Langyos folyadék folyt végig számon. Nem tudtam, saját nyálam csordult-e ki az ízorgiára vagy a lány vére folyt végig rajtam, szembesítve tettemmel. Megbánás? Egy csepp sem volt bennem.

-       Most figyelj ide, te, aki odafent trónolsz és ebbe a világba száműztél engem! – kiáltottam fel. Száz éve is megvolt már, hogy utoljára hallattam hangomat. – Nézd, mit tettem! Magává az ördöggé váltam, megmérgeztem a világot, míg a rám szabott feladatot teljesítettem! Az emberek már maguktól is megteszik azt, amit nekem kellett volna! Rosszabbá váltak, mint én magam: gyengéket és tehetetleneket bántanak, megállás nélkül mérgezik tovább a világodat! És ez nem minden: elpusztítottam azt, ami a legtisztább volt ezen a világon! Itt vagyok hát, büntess meg! Büntess meg végre és tüntess el ebből az átkozott, féregrágta létezésből!

Nem érkezett válasz. Úgy tűnt hát, a Mindenek Ura végképp magára hagyta mindazt, amit teremtett, köztük engem is. Hová irányulhatott hát a figyelme? Miért nem nyúlt le értem és morzsolt össze, mint egy porszemet?

De semmi nem történt. A felismerés súlya nehezebb volt, mint bármi eddig. Ismét fékezhetetlen tombolásba kezdtem, ezúttal azonban nem csupán egy város, de majd’ egy egész tartomány lelke a semmibe tűnt. És továbbra sem érkezett válasz az égtől…