Curse (B.A.P. Bang Yongguk)

-    You only have last chance u know? – fejeztem be a dalunkat, majd miután már mindenki beállt a végső pózba és a zene is elhallgatott, meghajoltunk és már szaladtunk is le a színpadról.

A mai mini koncert megvolt, már csak a fansign event van hátra.

Ahogy beértünk a színfalak mögé, rögtön mindenki törülközőkkel és vízzel rontott nekünk. Leszereltük a mikrofonjainkat és bevonultunk az öltözőbe. Az órára néztem. Még van negyed óránk, amíg átalakítják kicsit a termet a következő eseményre. A legjobb lesz, ha addig ledőlök egy kicsit.

Rögtön a legelső kanapéra leheveredtem, ami az utamba került. Rendkívül fáradtnak éreztem magam, már szinte hallucináltam is. Igen, biztosan csak hallucináció volt az egész. Különben mit keresett volna itt, egy ilyen helyen? Hosszú fekete haja még mindig a réginek tűnt, leszámítva, hogy most kócosan lógott előre az arcába. Ijesztően festett. Mindig ilyen igénytelen volt? – kérdeztem magamtól, bár én is tudtam a választ.

Nem telt bele két percbe sem, mire elaludtam. El akartam felejteni, amit láttam. Csak képzelgés volt az egész.

-    Hyung, el fogunk késni! – ébresztett fel egy figyelmeztető hang, de hirtelen nem tudtam beazonosítani, melyik taghoz tartozott. Fáradtan ültem fel a kanapén. Úgy éreztem magam, mint egy mosott zokni. Azt hiszem, egy kicsit elfeküdtem a nyakam is, de összességében mégis jobban éreztem magam, mint alvás előtt. Nyújtózkodtam egyet és megdörzsöltem a szemem, amivel sikerült elérnem, hogy a sminkem teljesen elkenődött. Legszívesebben elkáromkodtam volna magam, de inkább csak ültem még, kómás fejjel.

-    Gyerünk, hyung! – nyújtotta felém a kezét Himchan. Az órára néztem. Elvileg már öt perce el kellett volna kezdenünk az aláírás-osztogatást. Csak sikerült elaludnom!

Elfogadtam Himchan segítségét és talpra álltam. Gyorsan kerítettünk egy sminkest, aki egy kicsit rendbe hozott, hogy azért mégse úgy nézzek ki, mint aki most érkezett vissza álomvilágbó,l és már kint is voltunk megint a nagyteremben, a rajongók között.

A szokásos módon köszöntöttük őket, majd egy meghajlás után helyet foglaltunk. A rajongók pedig egyből megrohantak minket. Elég szűkös volt a terem a rengeteg embernek, akik eljöttek hozzánk, a hangzavarról nem is beszélve. Igazából szerettem ezt csinálni, bármennyire kellemetlenek is voltak néha a körülmények. Hálás voltam a rajongóinknak, amiért annyiszor támogattak minket és hozzásegítettek, és még segítenek is, az álmunk eléréséhez. Sajnos mi nem tehetünk értük olyan sokat, mint amennyit ők segítenek, csupán keményen dolgozhatunk, hogy jobbnál jobb számokat adhassunk nekik. Ezek a fansign eventek és mini koncertek is mind-mind egy kis szeretetcsomagok, amit nekik szánunk.

Mosollyal az arcomon írtam alá a különböző képeket és majdnem minden fannal váltottam is néhány szót. Voltak közöttük ismerős arcok is, akiket szinte minden ilyesmi eseményen látok.

-    Yooongguuuk …

Felkaptam a fejem. Mintha valaki a nevemet suttogta volna.

-    Nem hallottál valamit? – fordultam a mellettem vadul mosolygó Daehyun felé.

-    Semmit, hyung – rázta meg a fejét.

Megvontam hát a vállam és betudtam annak, hogy megint csak az agyam szórakozik velem. Mint korábban, a mini koncerten… A csudába is! Nem tudom kiverni a fejemből, amit ott láttam… A hosszú, arcába lógó sötét haja, a fehér ruhája… A hideg is kirázott a gondolatától. Hátborzongató ez az egész. Kezdtem azt hinni, nem volt jó ötlet tegnap este horrorfilmet nézni a többiekkel. Akkor még valahogy nem tűnt félelmetesnek, utóhatásai viszont – ezek szerint – vannak.

-    Oppa – hallottam meg egy mézesmázos hangot. – Oppa, miért nem figyelsz rám?

Azt hiszem, egy kicsit elkalandoztam.

-    Bocsánat – néztem fel a lányra fülig érő mosollyal, mosolyom azonban csak addig tartott, amíg meg nem láttam, ki áll előttem.

Hirtelen úgy éreztem, mintha valami csőbe akarnának beszippantani. A nagy hangzavar, ami a teremben uralkodott, hirtelen olyan távolivá vált és csak elmosódva hallottam. Sokkolt a látvány.

Ott állt előttem. Ott állt ugyanolyan kócos hajjal, hosszú fehér ruhában. Két éjfekete tincs közül vadul villogó, sötét karikás szemek meredtek rám.

-    Ki vagy te? – ugrottam fel ijedtemben. A szék, amin ültem, hangos puffanással landolt a padlón. Minden szem ránk szegeződött.

-    Hát már meg sem ismersz? – kérdezett vissza ironikusan. Arcán démoni vigyor ült. – Csak ennyit jelentettem neked…? Megaláztál és aztán magamra hagytál… - Mintha elgondolkodott volna, miközben ezt mondta. Mintha minden emlék hirtelen az eszébe tódult volna az elszenvedett sérelmekről. Ennek ellenére nem tudtam, miről beszél. Ő már nem az volt, akinek megismertem, ezért is hagytam el. Ő volt az, aki kihasznált és nem én!

-    De semmi baj! – mondta olyan higgadtsággal, amivel a hátamon is felállt a szőr. – Én nem foglak elhagyni téged!

A hangja ijesztő volt. Az egész kisugárzása ijesztő volt. Ahogy ezeket a szavakat kimondta, szemei ismét csillantak egyet démoni fényben, majd lehajtott fejjel, szépen elkezdett felmászni az asztalra előttem. Előbb hullafehér lábait tette fel, majd kezeivel átnyúlt az asztal felém eső részéhez. A haja még jobban belehullott arcába, csak fenyegető szemei látszottak ki.

Ahogy közelített felém, egyre jobban pánikolni kezdtem. A színpad felé hátráltam, de hamarosan falnak ütköztem. Ő pedig csak jött és jött felém. Nem értettem, a többiek miért nem tesznek semmit? Hol vannak a biztonságiak vagy a testőrök? Hova tűnt mindenki? Hirtelen üresnek éreztem a termet, pedig ugyanúgy itt volt mindenki. Az idő mintha megfagyott volna, csak mi ketten mozogtunk. Azt kívántam, bárcsak ő sem mozgott volna.

-    Távozz tőlem! – tartottam kétségbeesetten magam elé karjaimat.

-    Oppa… miért vagy ilyen? – a hanghordozása még mindig ugyanolyan rémisztő volt. – Csak érted, egyedül teérted jöttem el idáig…

-    Nem, hagyj békén! – készen álltam rá, hogy ha még közelebb jön, ellököm magamtól. Leütöm vagy valami… elvégre mégiscsak én vagyok az erősebb!

-    Olyan magányos voltam nélküled… - és ahogy ezt mondta, egyszeriben vér kezdett el folyni a fejéből, végig a homlokán, a szeme között, az orra vonalán, míg aztán kettéágazott és az arcán folyt tovább, hogy aztán az állát elérve a földre csöppenhessen.

-    Oppa… kérlek, ölelj meg úgy, mint régen! – A hangja megváltozott. Már nem volt higgadt, sokkal inkább mintha sírni akart volna. Igen, remegett, alig tudta visszafogni magát. A karjait nyújtotta felém, de ekkor véletlenül az egyik leesett. Tompán felsikoltottam a látványtól.

-    Ölelj meg! – ismételte és folyamatosan közelített felém, én pedig nem tudtam hová menekülni.

-    Hyung, el fogunk késni! – hallottam meg valaki hangját, de nem tudtam beazonosítani, pontosan ki lehetett az. Kinyitottam a szemem. Hirtelen fogalmam sem volt, hol voltam. Nem az ágyamban ébredtem, valahol máshol voltam. Mindenemből folyt a víz és azt hittem, a szívem ott helyben ugrik ki a helyéről. Fáradtan ültem fel a kanapén. Úgy éreztem magam, mint egy mosott zokni, a szó szoros értelmében.

-    Szóval csak álom volt… - sóhajtottam fel. Nyújtózkodtam egyet és megdörzsöltem a szemem, amivel sikerült elérnem, hogy a sminkem teljesen elkenődött. Legszívesebben elkáromkodtam volna magam, de inkább csak ültem még, kómás fejjel.

-    Gyerünk, hyung! – nyújtotta felém a kezét Himchan. Az órára néztem. Elvileg már öt perce el kellett volna kezdenünk az aláírás-osztogatást. Csak sikerült elaludnom!

Elfogadtam Himchan segítségét és talpra álltam. Gyorsan kerítettünk egy sminkest, aki egy kicsit rendbe hozott, hogy azért mégse úgy nézzek ki, mint aki most érkezett vissza valami rossz horrorfilmből és már kint is voltunk megint a nagyteremben, a rajongók között.

A szokásos módon köszöntöttük őket, majd egy meghajlás után helyet foglaltunk. A rajongók pedig egyből megrohantak minket. Rengetegen voltak, alig fértek be a terembe. Legközelebb nagyobb helyet kell keresnünk, nehogy valaki lemaradjon.

A nagy hangzavartól megfájdult a fejem, úgyhogy ahogy aláírtam már vagy a huszadik képet, tartottam egy leheletnyi szünetet. Lehunytam a szemem és megmasszíroztam kicsit a halántékomat.

-    Oppa – hallottam meg egy mézesmázos hangot. – Oppa, miért nem figyelsz rám?

Azt hiszem, egy kicsit elkalandoztam.

-    Bocsánat – néztem fel a lányra fülig érő mosollyal, mosolyom azonban csak addig tartott, amíg meg nem láttam, ki áll előttem. Úgy éreztem magam, mint valami rossz horrorfilm szereplője. Az arcba lógó fekete haj, a hullafehér bőr… Ott állt előttem az álombeli szellemalak, teljes egészében.

-    Oppa… - húzta démoni kacajra a száját – Szórakozzunk!