Train (Teen Top L.Joe)

*L.Joe pov.*

Utáltam a vonatokat. Koszosak voltak, hangosak és mindig tömve voltak emberekkel. Egyes napokon egyenesen annyira zsúfoltak voltak, hogy kintről úgy tuszkolták be a maradék utasokat, hogy mindenki felférhessen. Ki nem állhattam azt a tömeget, a hangzavart, amit keltettek, ha már sikerült két ismerősnek egymás mellé kerülnie. De valljuk be: a vonatok magukban is hangosak voltak.

Egyedül hazafelé élveztem az utat. Addigra már csak kevesen maradtak ­– a hazafelé tartó tömeg szépen eloszlott a délutáni és esti járatok között. Általában sikerült ülőhelyet is szereznem. Bár már ezerszer láttam, mégis jó érzéssel töltött el, ahogyan egy fárasztó nap után a vonatablakból kifelé nézve követhetem, ahogy elszalad mellettünk a táj – fák, tágas rétek és ligetek, szántóföldek a végtelenbe nyúlva, és nyugalmat árasztó kisebb települések. Ahogy a nyári szellő cirógatta arcom a nyitott ablakon keresztül, maga volt a mennyország. Ilyenkor a gondolataim is szabadon szárnyaltak, akárcsak maga a vonat a síneken – korlátozottan, megszabott úton terelve, mégis szabadon.

Bármennyire szörnyű is volt az út az iskola felé, egy valami mégis képes volt feldobni. Nem is gondolnánk, hogy néha elég csak egy arc, vagy akár ha egy bizonyos személynek csak az egyenruhája sarkát látjuk a tömegből. Igen, Ő volt az, aki elviselhetőbbé tette és lassan kívánttá változtatta az utált vonatutat.

Nagyjából fél éve lehetett, hogy felfigyeltem rá. Két megállóval utánam szállt fel mindig. Hosszú barna haja selymesen omlott vállára, arca akár egy porcelánbabáé. Gyönyörű volt, mintha egy angyal szállt volna közénk, a szépség megtestesítője a koszos hétköznapokba. Nem ugyanabba az iskolába jártunk – ezt az egyenruhájából rögtön ki tudtam következtetni. Ő egy „elit” iskolába járt, már amennyire elitnek nevezhetünk bármit ilyen messze a fővárostól. A lényeg, hogy az ő iskolájába jártak a tehetséges, fényesebb jövőt remélhető diákok, míg az én iskolám… mondjuk úgy, ide járt mindenki más.

Ebből a különbségből is adódhatott, hogy olyan távolinak és felsőbbrendűnek tűnt a szememben, de az is lehet, csak a szerelem éreztette ezt velem. Valljuk be, lúzer voltam, ha lányokról volt szó. Nem csak félénk és visszahúzódó, aki nem mer odamenni hozzájuk, de még gyenge és ügyetlen is. Az erősebb és idősebb fiúk láttán érzett gyávaságot már ne is említsük. Még ha jóképűnek tartottam is magam, teljesen esélytelen volt, hogy egyáltalán a közelébe kerülhessek. Beértem hát azzal, hogy reggelente láttam, ahogy felszáll, útközben zenét hallgat vagy tanul – attól függően, mennyire zsúfolt a vonat -, aztán előttem egy megállóval leszáll, de semmi több. Közben kis híján többet tudtam már meg róla, mint magamról. Gyakran utazott a barátnőivel, főleg azon a két ritka délutánon, amikor ugyanabban az időpontban jöttünk haza. Ilyenkor, ha sikerült kicsit közelebb állnom hozzájuk, figyeltem a beszélgetéseiket. SeoRimnek hívták, Han SeoRimnek. A legszebb név volt számomra, amit valaha is hallottam.

*SeoRim pov.*

Imádtam a vonatokat. Hiába voltak koszosak, hangosak és zsúfoltak, valami mégis volt rajtuk, ami jó érzéssel töltött el. A kép, ahogyan a szántóföldek és erdők határán szalad, kígyó módjára tekergőzve, néha füstöt köpve a levegőbe, egyszerűen csodálatos volt. Ahogy elképzeltem, hogy én is része vagyok ennek a képnek, csupán egy fej az ablakban, egy jelentéktelen porszem a világban, szavakkal kifejezhetetlen érzés volt. Ha otthon erről beszéltem, mindig azt mondták, túl sokat járok más világokban, és hogy inkább a tanulásra kéne koncentrálnom. Mert fényes jövő áll előttem.

A szüleim feltett szándéka volt, hogy Szöulba küldjenek egyetemre. Szegény család voltunk, vidéken éltünk, itt nem volt esélyem kibontakozni – mondták ők. Az én véleményemet hallani sem akarták. Nem vágytam a nagyvárosba, nem vonzott a nyüzsgés, még a lehetőségek sem. Ha rizstermesztéssel kellene foglalkoznom egész életemben, annak is örömmel néznék elébe, főleg ha egy szerető, támogató család van mögöttem. Nem akartam őket hátrahagyni és főleg nem akartam akkora anyagi terhet és aggodalmat a nyakukra zúdítani, amivel a szöuli tanulásom járt volna.

A vonaton mindig sok ember volt, bizonyos napokon reggelente kívülről segítettek kalauzok vagy az állomáson dolgozók, hogy mindenki felférjen, aki a legközelebbi város felé tartott. Tulajdonképp hálás voltam a vonatoknak, amiért a messzi, vidéki kis falucskákat összekötötték a városokkal. Nagyon sok embernek adtak így lehetőséget, nagyon sokakat mentettek meg. Talán ezért is szerettem őket. Néha arra gondoltam, ha újjászülethetnék, biztosan vonat szeretnék lenni – rengeteg emberen segíthetnék, még ha fárasztó vagy nehéz is.

Elképesztő volt látni, hogy mennyi, egymás számára ismeretlen ember volt képes felzsúfolódni egy ilyen „kis” járműre, mintha a világegyetem kicsinyített mása lett volna. Bár az egy faluból jövők ismerték egymást, sokszor még a környező falvakból származókat is, nem is beszélve az iskolatársakról, de itt egyszeriben mindenki idegenné vált a másik számára. Mindenki a maga dolgával foglalkozott, szövögette az aznapi terveit vagy számba vette problémáit, kihívásait, amivel szembe kellett néznie. Ilyen szempontból nem értettem és nem is szerettem a vonatokat.

Sokszor mentem együtt én is a barátnőimmel, ők enyhítették azt a mérhetetlen magányt, amit utazás közben éreztem. Miért szerettem mégis a vonatokat? Nem tudom, talán mert ez volt az, amikor egy kis időre kiszabadulhattam a fárasztó, nyomasztó mindennapokból.

*L.Joe pov.*

Május 25-e, tisztán emlékszem arra a napra. Talán életem egyik legszebb, egyben egyik legrosszabb napja is volt. Először sikerült valami csoda folytán az, hogy SeoRim mellé kerültem a vonaton. A tömeg aznap szokatlanul nagy volt, még a tuszkolók – én már csak így hívtam azokat, akik felnyomorgatták az embereket – sem tudtak mindenkit felsegíteni a vonatra. Olyan közel álltam SeoRimhez, mint még soha. Az arcom vörös lehetett, mint a paradicsom, ami anyám kertjében termett. SeoRim vékony, törékeny alakja kis híján teljesen hozzám volt préselődve. Kellemetlenül érezhette ő is magát, úgyhogy próbáltam valamelyest könnyíteni a helyzetén azzal, hogy eltávolodtam, amennyire tudtam, és inkább a mögöttem állókat nyomtam össze még jobban.

SeoRim küldött is felém egy hálás pillantást, tekintete mégis ijedt volt, arca elgyötört. Először nézett rám, először vett észre az elmúlt hónapok alatt, először voltunk ilyen közel, és mégis így kellett látnom. Valami történhetett vele, teljesen biztos voltam benne. Rákérdeztem volna, de még mennyire rákérdeztem volna, de féltem. Először is, simán beszélgetésbe elegyedhettem volna vele, ha már itt állt mellettem, de nem tudtam volna mit mondani, talán még dadogtam is volna zavaromban – csak leégettem volna magam előtte. Másrészt, biztosan nyilvánvalóvá tettem volna valahogy számára, hogy ő nem csak egy idegen a vonatról, hanem valaki, akit igen jól ismerek annak ellenére, hogy még soha nem beszéltem vele. Végül pedig, nem akartam tovább gyötörni. Ha valami problémája volt, nem akartam felhozni neki a dolgot, elvégre a vonatút lehetett az egyetlen, amikor kiszakad a megszokott életéből és elengedheti bajait. Valószínűleg nem is tálalta volna ki rögtön a magánéletét egy vadidegen előtt. Tehát végül nem szóltam hozzá, csak élveztem a közelségét, mint mindig. A mosolyt viszont az aggodalmam ellenére is alig bírtam levakarni az arcomról utána egész nap.

SeoRim korábban szállt le, mint én. Csak abban a pillanatban, amikor lelépett a szerelvényről, vettem észre, hogy lábain sebek és kék-zöld foltok éktelenkednek. Egy gondolat futott át a fejemben, ami ezentúl nem hagyott nyugodni. Vajon ezért nézett rám olyan ijedten? Nem ez lett volna az első alkalom arra, hogy az történik, amire gondoltam. Elhatároztam, hogy utána fogok járni a dolognak, és, legyek bármilyen gyenge, de meg fogom védeni SeoRimet, még ha ő nem is tud rólam.

*SeoRim pov.*

Egy újabb szörnyű vonatút. Az utóbbi időben elkezdtem utálni, amikor zsúfolt a vonat. A privátszférám teljesen megszűnik, az emberek közelsége pedig egyszeriben olyan ijesztővé válik. Eddig soha nem féltem tőlük, annyira nem foglalkoztam a körülöttem lévőkkel, de újabban mindig összerezzenek, ahányszor megpillantok egy sárga egyenruhát a vonaton.

A napokban kezdődött. A vonatállomástól sétáltam hazafelé, amikor néhány sárga egyenruhás fiú állt az utamba. Ők a másik iskolába jártak, abba, amelyikbe a „nem tehetséges, alja nép jár, akiknek nincsenek jó kilátásaik a jövőre, akik valószínűleg ebben a porfészekben fogják leélni egész életüket” – legalábbis anyáék mindig ezt mondták. És valóban, voltak köztük olyan alakok, akikről én sem feltételeztem egyebet, holott általában jó véleménnyel voltam az idegenekről is.

Egyedül voltam, a tetejében lány és gyenge. Már sötétedett, a zöld szántóföldek fölött az ég sárga és lila árnyalatokban játszott. A fiúk tekintetéből meg tudtam állapítani, mit akarnak. Féltem, és bármennyire próbáltam palástolni az érzéseimet, nem sikerült. Egyikük hozzám szólt, de nem figyeltem rá, mit mond, elszaladtam. Talán nem kellett volna, de az is lehet, hogy ez mentett meg. Hangjukból ítélve nagyon mérgesek lettek rám, és egyként ugrottak utánam. Nem tudtam hova elbújni, túlságosan átlátható volt a környék. Segítségért sem tudtam kiáltani, senki nem járt erre. Megpróbáltam elrejtőzni a magas fűben, de megtaláltak. Talán szerencsém volt, hogy egy alapos verés és a pénzem elrablása után magamra hagytak.

Ettől a naptól kezdve elkezdtem félni a sárga egyenruhásoktól. Egy nap, amikor annyira összezsúfolódtunk a vonaton, mivel a korábbi járat nem jött, hogy mindenki fel sem fért, pont egy sárga egyenruhás fiú állt mellettem. Szívem a torkomban dobogott, rettenetesen féltem tőle. Bár őt már láttam egyszer-kétszer a vonaton – ahogy a támadóimat is -, és tudtam, nem volt ott aznap este, mégis féltem. Legnagyobb meglepetésemre viszont a fiú készségesnek tűnt, mintha csak érzékelte volna a félelmemet, hátrébb húzódott, és a vonaton, ahová már egy porszem sem fért volna fel, egy kicsivel nagyobb teret szorított nekem. Hálás voltam neki, de nem mertem hozzászólni. Csupán egy pillantással fejeztem ki neki köszönetemet, mielőtt leszálltam volna.

*L.Joe pov.*

Ahogy egyre inkább haladtunk előre az időben, úgy vált az időjárás és tanulás kettőse egyre elviselhetetlenebbé. Közeledett a nyár és a nyári szünet, de mintha az időjárást elfelejtették volna tájékoztatni róla, hogy még van addig egy kis idő. Szörnyen meleg volt. Többnyire csak feküdtünk a padokon órákon, vagy a nyitott ablakokon bámultunk ki. Képtelenség volt koncentrálni.

Újabban elhatároztam, hogy nekifekszek a tanulásnak. Közeledett az idő, amikor a jövőnkről kellett döntenünk. Nálunk csak egyszer-egyszer, egy félmondat erejéig merült fel egyáltalán az egyetem gondolata, nemhogy Szöulé. A vonaton hallottam SeoRimet beszélgetni a barátnőivel. A fővárosba szeretnék egyetemre küldeni, és neki minden esélye meg is volt rá, hogy sikerül bekerülnie. Abban persze egy pillanatig sem reménykedtem, hogy egy egyetemre kerülök vele, de ha egy kis tanulással legalább azt el tudom érni, hogy én is felmehessek a fővárosba, hát akkor megéri.

Ellógtam az utolsó két órámat. Nagyon meleg volt, úgyhogy a barátaimmal úgy döntöttünk, bemegyünk a városba fagyit venni. Kimondhatatlanul jól esik az a hőségben, mintha belülről le tudna hűteni. Persze nem tart sokáig, de akkor is megéri. Még finom is volt.

Miután kiszolgáltak minket, kerestünk a plázában egy megfelelő padot, ahová nem tűzött oda a nap, és még el is fértünk. Elhajtottunk egy csapat gyereket a kiszemelt helyről, majd hangosan nevetve és ökörködve telepedtünk le. Jó volt a hangulat, mint mindig. Az összes barátom akkora marha, de jót röhögök rajtuk. Egyikük például teljesen odáig van az énekhangjáért, amin valljuk be, lenne még mit csiszolni, de kezdetnek végül is egészen jó, ezért „Chunji”-nak hívja magát, meg mi is őt. „A hang, ami megmozgatja az eget és a földet” – kicsit talán el van szállva néha magától, de azért szeretem.

Egy kellemes délutánnak ígérkezett, amit együtt szórakozunk át a barátaimmal, de végül máshogy alakult. Talán éppen mosdót kerestem vagy már nem is tudom, miért, de egy időre otthagytam a többieket. Ekkor, az egyik nem működő, ócska mozgólépcső aljában megpillantottam őt, SeoRimet. Olyan volt, mint még soha. Sírt, keservesen sírt, hangjából kétségbeesés és félelem szűrődött. A barátnője próbálta vigasztalni, kevés sikerrel. Egy időre oldalra húzódtam, hogy tisztes távolságból, ne túl feltűnően kihallgathassam a beszélgetésüket.

-       Miért nem szólsz róla valakinek? Mit gondolsz, meddig fog még menni, hogy csak megvernek? Ennél sokkal rosszabbat csinálhatnának veled! A fogdosás még csak a közelébe sem ér annak!

-       Tudom… De nem beszélhetek róla senkinek. A szüleimnek így is elég gondja van. Hirtelen egy csomó adósság szakadt a nyakukba, mert átverték őket, a tetejébe aput is elbocsátották. Nem akarják mondani, mennyi gondunk van, de látom rajtuk. Mindezek ellenére ösztönöznek, és nem tágítanak a gondolat mellől, hogy Szöulba menjek jövőre. Már azt sem merem mondani nekik, hogy nem akarok odamenni, annyira keményen dolgoznak értem, nemhogy még azt is rájuk zúdítsam, hogy néhány vadállat kiszemelt magának!

-       Jaj, SeoRim! – A barátnője csak ennyit tudott kinyögni. Hangjában együttérzés és sajnálat volt, de segíteni nem tudott. Szíven ütött, milyen nehéz SeoRimnek, mennyire szenved nap mint nap. Sajnos a gyanúm is beigazolódott. Volt egy olyan megérzésem, hogy az iskolámból néhány paraszt támadta meg őt, de azóta nem léptem semmit az ügyben. Vagyis… elkezdtem edzeni, hogy erősödjek, hogy meg tudjam védeni.

Legszívesebben odamentem volna hozzá, jó szorosan magamhoz öleltem volna, hogy tudassam vele, nem kell félnie, hogy biztonságban van. És akkor támadt egy ötletem.

*SeoRim pov.*

Jól esett kiadni magamból legalább egyszer a gondjaimat, még ha el is lógtam egy órámat. Igaz, segíteni nem segített, de legalább egy picivel jobban éreztem magam. Azonban, ahogy leszálltam a vonatról, a félelem ismét visszafojt belém, mintha sötét árnyak leselkedtek volna rám minden oldalról. Fél szemmel láttam, hogy egy sárga egyenruhás fiú leszállt utánam. Megpróbáltam magabiztosan menni előre, de a lábaim remegtek, mint a kocsonya. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, és éreztem, az elkövetkező percekben vagy összecsuklok az úton, vagy pedig sírógörcsben és pánikrohamban török ki. Úgy tűnt, az első lehetőség fog előbb bekövetkezni, amikor megrogyott a lábam, ahogy léptem egyet előre.

A fiú viszonylag távolról követett, de ahogy megrogytam, hirtelen szaladni kezdett. Már éreztem magamon az újabb ütéseket, amikor váratlanul ütés helyett lágyan, mégis határozottan megfogta a vállam és segített állva maradni.

-       Jól vagy? – kérdezte. Ránéztem. Az a fiú volt, aki aznap a vonaton helyet szorított nekem. Nem is tudom, miért maradt meg egy ilyen jelentéktelen esemény, de talán akkor mégis többet jelentett, mint gondoltam volna. Megkönnyebbültem.

-       Segítek felállni, sőt, haza is kísérlek! – mondta, hangjából csak úgy áradt a kedvesség és aggodalom. Értem aggódott? Nem is ismertük egymást!

-       Kö-köszönöm – nyögtem ki. Vissza akartam utasítani, de annyira féltem, hogy nem bírtam. Sokkal jobban esett, hogy nem egyedül kellett hazáig sétálnom, hogy azt a húsz percet nem kellett szorongva megtennem az alkonyban.

Talán az eddigi legjobb hazautam volt. A fiú, bár félénk volt, egész végig beszélt hozzám, hogy terelje a gondolataim. Jól éreztem magam mellette, biztonságot adott. Bár őt is féltettem, elvégre nem itt lakott, és most még egyedül kellett visszasétálnia az állomásra. Ő azonban félelmet nem ismerve legyintett csak, és tényleg hazáig elkísért.

*L.Joe pov.*

Elég későre járt már, mire sikerült hazaérnem, de egy percig sem bántam. Egyszeriben túltengett bennem az öröm és a fiatalság, a megállónktól egészen hazáig ugráltam, kiabáltam és futottam. Egyszer el is hasaltam, de ez sem szegte kedvemet. Otthon nem tudták mire vélni kirobbanó jókedvem, de rám hagyták. Fiatalság, legyintettek – és ekkor én is úgy éreztem, ez tényleg az a fiatalság, amit annyiszor emlegetnek.

Hazaérve a cipőmből egy pillanat alatt kiugrottam, és becsuktam magam a szobámba, kívül hagyva vacsorát, szülőket, mindent. A szobában aztán nagyobb hévvel, mint eddig bármelyik nap, előkaptam a kopott kis súlyzóimat, fellógattam az egyedül összeeszkábált bokszzsákomat és kezdődhetett az edzés.

Nagyjából hetente kétszer sikerült hazakísérnem SeoRimet, ami így is jobban megnyugtatta, mint gondoltam volna. Közben folyton beszélgettünk, egyre jobban megismertük egymást. Pont olyan volt, mint amilyennek a vonaton megismertem, hacsak nem kedvesebb még annál is. A mennyet hatalmas veszteség érhette, amiért egy ilyen angyalt a földre küldtek.

Ezek alatt a hetek alatt egyszer sem támadták meg őt, ami talán nekem volt köszönhető. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, már majdnem el mertem hívni randira is, de csak majdnem.

Talán három hétig ment ez így nyugalomban. Hamarosan viszont elkövetkezett igazi helytállásom, igazi próbatételem napja. SeoRimmel aznap is együtt sétáltunk haza. Az idő már nem volt annyira kibírhatatlanul forró, mint napközben, pont tökéletes volt az esti sétához. Még csak éppen, hogy magunk mögött hagytuk a lerobbant állomást, amikor egy kisebb csapat, nagyjából öt alak állta utunkat. Mind az én iskolámból valók voltak – kimondottan utáltam az iskola legnagyobb részét.

-       Nézzétek, ez csak nem a kis L.Joe gyerek? – szólt az egyik gúnyosan.

-       De, de, aki nagymenőt játszik a lányok előtt! Nem igaz, Byunghunnie? – kötekedett egy másik is. Megrebbent a szemem. Belülről elkezdtem érezni az a félelmet, amit mindig éreztem, ha erősebbel kerültem szembe. Volt viszont egy rossz tulajdonságom, ami miatt sokszor elvertek már: ha eléggé felhúznak, akkor visszaszólok. És utána én húzom a rövidebbet.

-       Milyen édesek! Byunghunnie és a kis hercegnőnk egymásra találtak!

-       Hagyjátok őt békén! – szólaltam meg végre. Határozottan akartam fellépni SeoRim előtt, de a hangom a végére legalább egy oktávval feljebb ugrott, mintha valami egér cincogott volna. Utáltam, hogy félek.

-       Hallottátok ezt? Little Joe megemberelte magát! Lássuk, tökösebb gyerek lettél-e a hercegnőd kedvéért!

Ó, hogy mennyire utáltam, ha sértegetnek! Nem is az zavart igazán, amit mondtak – merthogy abban több volt az igazság, mint szerettem volna -, hanem hogy leégettek SeoRim előtt.

Az esélyek latolgatása nélkül – felesleges lett volna, egyértelmű volt, ki kerül ki győztesen -, feldühödött bika módjára vetettem nekik magam. Ha a barátaim itt lettek volna, talán sikerül megverni őket. Egyedül C.A.P. hyungba és Changjoba szorult némi erő, mi többiek vékonyak voltunk és gyengék. Az edzéseim se sokat változtattak a dolgon, úgyhogy el sem kell mondanom, mi lett a vége.

Ahogy nekik rohantam, egyből könnyedén visszalöktek a földre. Nem is tudom pontosan, mennyi ideig tartott, mintha órákig püföltek volna, mire végül - talán az elszántságom volt elég nagy ahhoz, hogy elüldözze őket -, abbahagyták az értelmetlen verést és ott hagytak minket.

-       Úristen, Byunghun! – guggolt mellém SeoRim elszörnyedt arccal. Hát, ennyit arról, hogy jóképű vagyok. A homlokomból, az orromból és a számból folyt a vér, éreztem, hogy a szemeim és arcom már most kezdenek felduzzadni, három fogamat csak pillanatok választották el attól, hogy kipottyanjanak, és minden porcikám lüktetett a fájdalomtól. Ráadásként belülről mardosott a szégyen. Egyetlen dolog tudta valamivel szebbé tenni a helyzetet: SeoRimnek nem esett baja.

-       Miért hagytad, hogy elverjenek? – kérdezte könnyes szemekkel.

-       Megmondtam, hogy megvédelek! – ziháltam, de még a tüdőm is égett, ahogy beszélni próbáltam.

-       Olyan bolond vagy! Többet nem hagyom, hogy hazakísérj!

-       Többet nem hagyom, hogy megverjenek! – feleltem még mindig bátran. Kicsit féltem, hogy olyannak tűnök, akinek csak a szája nagy, de azért bíztam benne, hogy legalább azzal bizonyítottam, hogy nem szaladtam el, ahogy megláttam őket. Így belegondolva, lehet a futás mégiscsak jobb ötlet lett volna…

-       Akkor én mit mondjak? Nekem talán hagynom kéne, hogy veled ezt csinálják? – felelte felelősségre vonóan, kétségbeesetten.

-       Legközelebb… én fogom megverni őket! – Még mindig elszántabb voltam a kelleténél. De akkor minden egyes szavam komolyan gondoltam, és utólag sem vontam vissza. Azt hiszem, SeoRimnek is tetszhetett az elszántságom, mert bár már majdnem sírt, arcán megjelent egy halvány mosoly. Ajkaiba harapott, aztán, miközben ismét bolondnak titulált, közelebb hajolt és magához ölelt.

A szívem, mint valami gép, amit túlhajtottak, vadul kalapálni kezdett; olyan melegem lett, mintha azokban a forró sivatagokban lennék, amikről néha földrajzon néztünk képeket. A fájdalmam is mintha enyhült volna. Óvatosan, félénken én is megmozdítottam a karom és viszonoztam az ölelését.

-       Köszönöm! – suttogta a fülembe.

Gyönyörű, örökké tartó pillanatnak tűnt. A nap már lemenőben volt, az égbolt sárgás-rózsaszínes árnyalatai egyszerűen csodálatosak voltak. Körülöttünk a szántóföldek és rizsföldek nyugalma, a lágy esti szellő, a minket körülölelő boldogság, mind-mind még szebbé varázsolták a pillanatot. Mi pedig csak kuporogtunk a poros úton, ölelkezve, szavak nélkül, felfokozott érzelmekkel. A távolban pedig elhúzott egy vonat, vastag füstcsóvát köpve az égre. Boldog voltam, és úgy éreztem: megérte minden egyes ütés, amit elszenvedtem azért, akit szeretek.