Train (Teen Top L.Joe)

*L.Joe pov.*

Utáltam a vonatokat. Koszosak voltak, hangosak és mindig tömve voltak emberekkel. Egyes napokon egyenesen annyira zsúfoltak voltak, hogy kintről úgy tuszkolták be a maradék utasokat, hogy mindenki felférhessen. Ki nem állhattam azt a tömeget, a hangzavart, amit keltettek, ha már sikerült két ismerősnek egymás mellé kerülnie. De valljuk be: a vonatok magukban is hangosak voltak.

Egyedül hazafelé élveztem az utat. Addigra már csak kevesen maradtak ­– a hazafelé tartó tömeg szépen eloszlott a délutáni és esti járatok között. Általában sikerült ülőhelyet is szereznem. Bár már ezerszer láttam, mégis jó érzéssel töltött el, ahogyan egy fárasztó nap után a vonatablakból kifelé nézve követhetem, ahogy elszalad mellettünk a táj – fák, tágas rétek és ligetek, szántóföldek a végtelenbe nyúlva, és nyugalmat árasztó kisebb települések. Ahogy a nyári szellő cirógatta arcom a nyitott ablakon keresztül, maga volt a mennyország. Ilyenkor a gondolataim is szabadon szárnyaltak, akárcsak maga a vonat a síneken – korlátozottan, megszabott úton terelve, mégis szabadon.

Bármennyire szörnyű is volt az út az iskola felé, egy valami mégis képes volt feldobni. Nem is gondolnánk, hogy néha elég csak egy arc, vagy akár ha egy bizonyos személynek csak az egyenruhája sarkát látjuk a tömegből. Igen, Ő volt az, aki elviselhetőbbé tette és lassan kívánttá változtatta az utált vonatutat.

Nagyjából fél éve lehetett, hogy felfigyeltem rá. Két megállóval utánam szállt fel mindig. Hosszú barna haja selymesen omlott vállára, arca akár egy porcelánbabáé. Gyönyörű volt, mintha egy angyal szállt volna közénk, a szépség megtestesítője a koszos hétköznapokba. Nem ugyanabba az iskolába jártunk – ezt az egyenruhájából rögtön ki tudtam következtetni. Ő egy „elit” iskolába járt, már amennyire elitnek nevezhetünk bármit ilyen messze a fővárostól. A lényeg, hogy az ő iskolájába jártak a tehetséges, fényesebb jövőt remélhető diákok, míg az én iskolám… mondjuk úgy, ide járt mindenki más.

Ebből a különbségből is adódhatott, hogy olyan távolinak és felsőbbrendűnek tűnt a szememben, de az is lehet, csak a szerelem éreztette ezt velem. Valljuk be, lúzer voltam, ha lányokról volt szó. Nem csak félénk és visszahúzódó, aki nem mer odamenni hozzájuk, de még gyenge és ügyetlen is. Az erősebb és idősebb fiúk láttán érzett gyávaságot már ne is említsük. Még ha jóképűnek tartottam is magam, teljesen esélytelen volt, hogy egyáltalán a közelébe kerülhessek. Beértem hát azzal, hogy reggelente láttam, ahogy felszáll, útközben zenét hallgat vagy tanul – attól függően, mennyire zsúfolt a vonat -, aztán előttem egy megállóval leszáll, de semmi több. Közben kis híján többet tudtam már meg róla, mint magamról. Gyakran utazott a barátnőivel, főleg azon a két ritka délutánon, amikor ugyanabban az időpontban jöttünk haza. Ilyenkor, ha sikerült kicsit közelebb állnom hozzájuk, figyeltem a beszélgetéseiket. SeoRimnek hívták, Han SeoRimnek. A legszebb név volt számomra, amit valaha is hallottam.

*SeoRim pov.*

Imádtam a vonatokat. Hiába voltak koszosak, hangosak és zsúfoltak, valami mégis volt rajtuk, ami jó érzéssel töltött el. A kép, ahogyan a szántóföldek és erdők határán szalad, kígyó módjára tekergőzve, néha füstöt köpve a levegőbe, egyszerűen csodálatos volt. Ahogy elképzeltem, hogy én is része vagyok ennek a képnek, csupán egy fej az ablakban, egy jelentéktelen porszem a világban, szavakkal kifejezhetetlen érzés volt. Ha otthon erről beszéltem, mindig azt mondták, túl sokat járok más világokban, és hogy inkább a tanulásra kéne koncentrálnom. Mert fényes jövő áll előttem.

A szüleim feltett szándéka volt, hogy Szöulba küldjenek egyetemre. Szegény család voltunk, vidéken éltünk, itt nem volt esélyem kibontakozni – mondták ők. Az én véleményemet hallani sem akarták. Nem vágytam a nagyvárosba, nem vonzott a nyüzsgés, még a lehetőségek sem. Ha rizstermesztéssel kellene foglalkoznom egész életemben, annak is örömmel néznék elébe, főleg ha egy szerető, támogató család van mögöttem. Nem akartam őket hátrahagyni és főleg nem akartam akkora anyagi terhet és aggodalmat a nyakukra zúdítani, amivel a szöuli tanulásom járt volna.

A vonaton mindig sok ember volt, bizonyos napokon reggelente kívülről segítettek kalauzok vagy az állomáson dolgozók, hogy mindenki felférjen, aki a legközelebbi város felé tartott. Tulajdonképp hálás voltam a vonatoknak, amiért a messzi, vidéki kis falucskákat összekötötték a városokkal. Nagyon sok embernek adtak így lehetőséget, nagyon sokakat mentettek meg. Talán ezért is szerettem őket. Néha arra gondoltam, ha újjászülethetnék, biztosan vonat szeretnék lenni – rengeteg emberen segíthetnék, még ha fárasztó vagy nehéz is.

Elképesztő volt látni, hogy mennyi, egymás számára ismeretlen ember volt képes felzsúfolódni egy ilyen „kis” járműre, mintha a világegyetem kicsinyített mása lett volna. Bár az egy faluból jövők ismerték egymást, sokszor még a környező falvakból származókat is, nem is beszélve az iskolatársakról, de itt egyszeriben mindenki idegenné vált a másik számára. Mindenki a maga dolgával foglalkozott, szövögette az aznapi terveit vagy számba vette problémáit, kihívásait, amivel szembe kellett néznie. Ilyen szempontból nem értettem és nem is szerettem a vonatokat.

Sokszor mentem együtt én is a barátnőimmel, ők enyhítették azt a mérhetetlen magányt, amit utazás közben éreztem. Miért szerettem mégis a vonatokat? Nem tudom, talán mert ez volt az, amikor egy kis időre kiszabadulhattam a fárasztó, nyomasztó mindennapokból.

*L.Joe pov.*

Május 25-e, tisztán emlékszem arra a napra. Talán életem egyik legszebb, egyben egyik legrosszabb napja is volt. Először sikerült valami csoda folytán az, hogy SeoRim mellé kerültem a vonaton. A tömeg aznap szokatlanul nagy volt, még a tuszkolók – én már csak így hívtam azokat, akik felnyomorgatták az embereket – sem tudtak mindenkit felsegíteni a vonatra. Olyan közel álltam SeoRimhez, mint még soha. Az arcom vörös lehetett, mint a paradicsom, ami anyám kertjében termett. SeoRim vékony, törékeny alakja kis híján teljesen hozzám volt préselődve. Kellemetlenül érezhette ő is magát, úgyhogy próbáltam valamelyest könnyíteni a helyzetén azzal, hogy eltávolodtam, amennyire tudtam, és inkább a mögöttem állókat nyomtam össze még jobban.

SeoRim küldött is felém egy hálás pillantást, tekintete mégis ijedt volt, arca elgyötört. Először nézett rám, először vett észre az elmúlt hónapok alatt, először voltunk ilyen közel, és mégis így kellett látnom. Valami történhetett vele, teljesen biztos voltam benne. Rákérdeztem volna, de még mennyire rákérdeztem volna, de féltem. Először is, simán beszélgetésbe elegyedhettem volna vele, ha már itt állt mellettem, de nem tudtam volna mit mondani, talán még dadogtam is volna zavaromban – csak leégettem volna magam előtte. Másrészt, biztosan nyilvánvalóvá tettem volna valahogy számára, hogy ő nem csak egy idegen a vonatról, hanem valaki, akit igen jól ismerek annak ellenére, hogy még soha nem beszéltem vele. Végül pedig, nem akartam tovább gyötörni. Ha valami problémája volt, nem akartam felhozni neki a dolgot, elvégre a vonatút lehetett az egyetlen, amikor kiszakad a megszokott életéből és elengedheti bajait. Valószínűleg nem is tálalta volna ki rögtön a magánéletét egy vadidegen előtt. Tehát végül nem szóltam hozzá, csak élveztem a közelségét, mint mindig. A mosolyt viszont az aggodalmam ellenére is alig bírtam levakarni az arcomról utána egész nap.

SeoRim korábban szállt le, mint én. Csak abban a pillanatban, amikor lelépett a szerelvényről, vettem észre, hogy lábain sebek és kék-zöld foltok éktelenkednek. Egy gondolat futott át a fejemben, ami ezentúl nem hagyott nyugodni. Vajon ezért nézett rám olyan ijedten? Nem ez lett volna az első alkalom arra, hogy az történik, amire gondoltam. Elhatároztam, hogy utána fogok járni a dolognak, és, legyek bármilyen gyenge, de meg fogom védeni SeoRimet, még ha ő nem is tud rólam.

*SeoRim pov.*

Egy újabb szörnyű vonatút. Az utóbbi időben elkezdtem utálni, amikor zsúfolt a vonat. A privátszférám teljesen megszűnik, az emberek közelsége pedig egyszeriben olyan ijesztővé válik. Eddig soha nem féltem tőlük, annyira nem foglalkoztam a körülöttem lévőkkel, de újabban mindig összerezzenek, ahányszor megpillantok egy sárga egyenruhát a vonaton.

A napokban kezdődött. A vonatállomástól sétáltam hazafelé, amikor néhány sárga egyenruhás fiú állt az utamba. Ők a másik iskolába jártak, abba, amelyikbe a „nem tehetséges, alja nép jár, akiknek nincsenek jó kilátásaik a jövőre, akik valószínűleg ebben a porfészekben fogják leélni egész életüket” – legalábbis anyáék mindig ezt mondták. És valóban, voltak köztük olyan alakok, akikről én sem feltételeztem egyebet, holott általában jó véleménnyel voltam az idegenekről is.

Egyedül voltam, a tetejében lány és gyenge. Már sötétedett, a zöld szántóföldek fölött az ég sárga és lila árnyalatokban játszott. A fiúk tekintetéből meg tudtam állapítani, mit akarnak. Féltem, és bármennyire próbáltam palástolni az érzéseimet, nem sikerült. Egyikük hozzám szólt, de nem figyeltem rá, mit mond, elszaladtam. Talán nem kellett volna, de az is lehet, hogy ez mentett meg. Hangjukból ítélve nagyon mérgesek lettek rám, és egyként ugrottak utánam. Nem tudtam hova elbújni, túlságosan átlátható volt a környék. Segítségért sem tudtam kiáltani, senki nem járt erre. Megpróbáltam elrejtőzni a magas fűben, de megtaláltak. Talán szerencsém volt, hogy egy alapos verés és a pénzem elrablása után magamra hagytak.

Ettől a naptól kezdve elkezdtem félni a sárga egyenruhásoktól. Egy nap, amikor annyira összezsúfolódtunk a vonaton, mivel a korábbi járat nem jött, hogy mindenki fel sem fért, pont egy sárga egyenruhás fiú állt mellettem. Szívem a torkomban dobogott, rettenetesen féltem tőle. Bár őt már láttam egyszer-kétszer a vonaton – ahogy a támadóimat is -, és tudtam, nem volt ott aznap este, mégis féltem. Legnagyobb meglepetésemre viszont a fiú készségesnek tűnt, mintha csak érzékelte volna a félelmemet, hátrébb húzódott, és a vonaton, ahová már egy porszem sem fért volna fel, egy kicsivel nagyobb teret szorított nekem. Hálás voltam neki, de nem mertem hozzászólni. Csupán egy pillantással fejeztem ki neki köszönetemet, mielőtt leszálltam volna.

*L.Joe pov.*

Ahogy egyre inkább haladtunk előre az időben, úgy vált az időjárás és tanulás kettőse egyre elviselhetetlenebbé. Közeledett a nyár és a nyári szünet, de mintha az időjárást elfelejtették volna tájékoztatni róla, hogy még van addig egy kis idő. Szörnyen meleg volt. Többnyire csak feküdtünk a padokon órákon, vagy a nyitott ablakokon bámultunk ki. Képtelenség volt koncentrálni.

Újabban elhatároztam, hogy nekifekszek a tanulásnak. Közeledett az idő, amikor a jövőnkről kellett döntenünk. Nálunk csak egyszer-egyszer, egy félmondat erejéig merült fel egyáltalán az egyetem gondolata, nemhogy Szöulé. A vonaton hallottam SeoRimet beszélgetni a barátnőivel. A fővárosba szeretnék egyetemre küldeni, és neki minden esélye meg is volt rá, hogy sikerül bekerülnie. Abban persze egy pillanatig sem reménykedtem, hogy egy egyetemre kerülök vele, de ha egy kis tanulással legalább azt el tudom érni, hogy én is felmehessek a fővárosba, hát akkor megéri.

Ellógtam az utolsó két órámat. Nagyon meleg volt, úgyhogy a barátaimmal úgy döntöttünk, bemegyünk a városba fagyit venni. Kimondhatatlanul jól esik az a hőségben, mintha belülről le tudna hűteni. Persze nem tart sokáig, de akkor is megéri. Még finom is volt.

Miután kiszolgáltak minket, kerestünk a plázában egy megfelelő padot, ahová nem tűzött oda a nap, és még el is fértünk. Elhajtottunk egy csapat gyereket a kiszemelt helyről, majd hangosan nevetve és ökörködve telepedtünk le. Jó volt a hangulat, mint mindig. Az összes barátom akkora marha, de jót röhögök rajtuk. Egyikük például teljesen odáig van az énekhangjáért, amin valljuk be, lenne még mit csiszolni, de kezdetnek végül is egészen jó, ezért „Chunji”-nak hívja magát, meg mi is őt. „A hang, ami megmozgatja az eget és a földet” – kicsit talán el van szállva néha magától, de azért szeretem.

Egy kellemes délutánnak ígérkezett, amit együtt szórakozunk át a barátaimmal, de végül máshogy alakult. Talán éppen mosdót kerestem vagy már nem is tudom, miért, de egy időre otthagytam a többieket. Ekkor, az egyik nem működő, ócska mozgólépcső aljában megpillantottam őt, SeoRimet. Olyan volt, mint még soha. Sírt, keservesen sírt, hangjából kétségbeesés és félelem szűrődött. A barátnője próbálta vigasztalni, kevés sikerrel. Egy időre oldalra húzódtam, hogy tisztes távolságból, ne túl feltűnően kihallgathassam a beszélgetésüket.

-       Miért nem szólsz róla valakinek? Mit gondolsz, meddig fog még menni, hogy csak megvernek? Ennél sokkal rosszabbat csinálhatnának veled! A fogdosás még csak a közelébe sem ér annak!

-       Tudom… De nem beszélhetek róla senkinek. A szüleimnek így is elég gondja van. Hirtelen egy csomó adósság szakadt a nyakukba, mert átverték őket, a tetejébe aput is elbocsátották. Nem akarják mondani, mennyi gondunk van, de látom rajtuk. Mindezek ellenére ösztönöznek, és nem tágítanak a gondolat mellől, hogy Szöulba menjek jövőre. Már azt sem merem mondani nekik, hogy nem akarok odamenni, annyira keményen dolgoznak értem, nemhogy még azt is rájuk zúdítsam, hogy néhány vadállat kiszemelt magának!

-       Jaj, SeoRim! – A barátnője csak ennyit tudott kinyögni. Hangjában együttérzés és sajnálat volt, de segíteni nem tudott. Szíven ütött, milyen nehéz SeoRimnek, mennyire szenved nap mint nap. Sajnos a gyanúm is beigazolódott. Volt egy olyan megérzésem, hogy az iskolámból néhány paraszt támadta meg őt, de azóta nem léptem semmit az ügyben. Vagyis… elkezdtem edzeni, hogy erősödjek, hogy meg tudjam védeni.

Legszívesebben odamentem volna hozzá, jó szorosan magamhoz öleltem volna, hogy tudassam vele, nem kell félnie, hogy biztonságban van. És akkor támadt egy ötletem.

*SeoRim pov.*

Jól esett kiadni magamból legalább egyszer a gondjaimat, még ha el is lógtam egy órámat. Igaz, segíteni nem segített, de legalább egy picivel jobban éreztem magam. Azonban, ahogy leszálltam a vonatról, a félelem ismét visszafojt belém, mintha sötét árnyak leselkedtek volna rám minden oldalról. Fél szemmel láttam, hogy egy sárga egyenruhás fiú leszállt utánam. Megpróbáltam magabiztosan menni előre, de a lábaim remegtek, mint a kocsonya. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, és éreztem, az elkövetkező percekben vagy összecsuklok az úton, vagy pedig sírógörcsben és pánikrohamban török ki. Úgy tűnt, az első lehetőség fog előbb bekövetkezni, amikor megrogyott a lábam, ahogy léptem egyet előre.

A fiú viszonylag távolról követett, de ahogy megrogytam, hirtelen szaladni kezdett. Már éreztem magamon az újabb ütéseket, amikor váratlanul ütés helyett lágyan, mégis határozottan megfogta a vállam és segített állva maradni.

-       Jól vagy? – kérdezte. Ránéztem. Az a fiú volt, aki aznap a vonaton helyet szorított nekem. Nem is tudom, miért maradt meg egy ilyen jelentéktelen esemény, de talán akkor mégis többet jelentett, mint gondoltam volna. Megkönnyebbültem.

-       Segítek felállni, sőt, haza is kísérlek! – mondta, hangjából csak úgy áradt a kedvesség és aggodalom. Értem aggódott? Nem is ismertük egymást!

-       Kö-köszönöm – nyögtem ki. Vissza akartam utasítani, de annyira féltem, hogy nem bírtam. Sokkal jobban esett, hogy nem egyedül kellett hazáig sétálnom, hogy azt a húsz percet nem kellett szorongva megtennem az alkonyban.

Talán az eddigi legjobb hazautam volt. A fiú, bár félénk volt, egész végig beszélt hozzám, hogy terelje a gondolataim. Jól éreztem magam mellette, biztonságot adott. Bár őt is féltettem, elvégre nem itt lakott, és most még egyedül kellett visszasétálnia az állomásra. Ő azonban félelmet nem ismerve legyintett csak, és tényleg hazáig elkísért.

*L.Joe pov.*

Elég későre járt már, mire sikerült hazaérnem, de egy percig sem bántam. Egyszeriben túltengett bennem az öröm és a fiatalság, a megállónktól egészen hazáig ugráltam, kiabáltam és futottam. Egyszer el is hasaltam, de ez sem szegte kedvemet. Otthon nem tudták mire vélni kirobbanó jókedvem, de rám hagyták. Fiatalság, legyintettek – és ekkor én is úgy éreztem, ez tényleg az a fiatalság, amit annyiszor emlegetnek.

Hazaérve a cipőmből egy pillanat alatt kiugrottam, és becsuktam magam a szobámba, kívül hagyva vacsorát, szülőket, mindent. A szobában aztán nagyobb hévvel, mint eddig bármelyik nap, előkaptam a kopott kis súlyzóimat, fellógattam az egyedül összeeszkábált bokszzsákomat és kezdődhetett az edzés.

Nagyjából hetente kétszer sikerült hazakísérnem SeoRimet, ami így is jobban megnyugtatta, mint gondoltam volna. Közben folyton beszélgettünk, egyre jobban megismertük egymást. Pont olyan volt, mint amilyennek a vonaton megismertem, hacsak nem kedvesebb még annál is. A mennyet hatalmas veszteség érhette, amiért egy ilyen angyalt a földre küldtek.

Ezek alatt a hetek alatt egyszer sem támadták meg őt, ami talán nekem volt köszönhető. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, már majdnem el mertem hívni randira is, de csak majdnem.

Talán három hétig ment ez így nyugalomban. Hamarosan viszont elkövetkezett igazi helytállásom, igazi próbatételem napja. SeoRimmel aznap is együtt sétáltunk haza. Az idő már nem volt annyira kibírhatatlanul forró, mint napközben, pont tökéletes volt az esti sétához. Még csak éppen, hogy magunk mögött hagytuk a lerobbant állomást, amikor egy kisebb csapat, nagyjából öt alak állta utunkat. Mind az én iskolámból valók voltak – kimondottan utáltam az iskola legnagyobb részét.

-       Nézzétek, ez csak nem a kis L.Joe gyerek? – szólt az egyik gúnyosan.

-       De, de, aki nagymenőt játszik a lányok előtt! Nem igaz, Byunghunnie? – kötekedett egy másik is. Megrebbent a szemem. Belülről elkezdtem érezni az a félelmet, amit mindig éreztem, ha erősebbel kerültem szembe. Volt viszont egy rossz tulajdonságom, ami miatt sokszor elvertek már: ha eléggé felhúznak, akkor visszaszólok. És utána én húzom a rövidebbet.

-       Milyen édesek! Byunghunnie és a kis hercegnőnk egymásra találtak!

-       Hagyjátok őt békén! – szólaltam meg végre. Határozottan akartam fellépni SeoRim előtt, de a hangom a végére legalább egy oktávval feljebb ugrott, mintha valami egér cincogott volna. Utáltam, hogy félek.

-       Hallottátok ezt? Little Joe megemberelte magát! Lássuk, tökösebb gyerek lettél-e a hercegnőd kedvéért!

Ó, hogy mennyire utáltam, ha sértegetnek! Nem is az zavart igazán, amit mondtak – merthogy abban több volt az igazság, mint szerettem volna -, hanem hogy leégettek SeoRim előtt.

Az esélyek latolgatása nélkül – felesleges lett volna, egyértelmű volt, ki kerül ki győztesen -, feldühödött bika módjára vetettem nekik magam. Ha a barátaim itt lettek volna, talán sikerül megverni őket. Egyedül C.A.P. hyungba és Changjoba szorult némi erő, mi többiek vékonyak voltunk és gyengék. Az edzéseim se sokat változtattak a dolgon, úgyhogy el sem kell mondanom, mi lett a vége.

Ahogy nekik rohantam, egyből könnyedén visszalöktek a földre. Nem is tudom pontosan, mennyi ideig tartott, mintha órákig püföltek volna, mire végül - talán az elszántságom volt elég nagy ahhoz, hogy elüldözze őket -, abbahagyták az értelmetlen verést és ott hagytak minket.

-       Úristen, Byunghun! – guggolt mellém SeoRim elszörnyedt arccal. Hát, ennyit arról, hogy jóképű vagyok. A homlokomból, az orromból és a számból folyt a vér, éreztem, hogy a szemeim és arcom már most kezdenek felduzzadni, három fogamat csak pillanatok választották el attól, hogy kipottyanjanak, és minden porcikám lüktetett a fájdalomtól. Ráadásként belülről mardosott a szégyen. Egyetlen dolog tudta valamivel szebbé tenni a helyzetet: SeoRimnek nem esett baja.

-       Miért hagytad, hogy elverjenek? – kérdezte könnyes szemekkel.

-       Megmondtam, hogy megvédelek! – ziháltam, de még a tüdőm is égett, ahogy beszélni próbáltam.

-       Olyan bolond vagy! Többet nem hagyom, hogy hazakísérj!

-       Többet nem hagyom, hogy megverjenek! – feleltem még mindig bátran. Kicsit féltem, hogy olyannak tűnök, akinek csak a szája nagy, de azért bíztam benne, hogy legalább azzal bizonyítottam, hogy nem szaladtam el, ahogy megláttam őket. Így belegondolva, lehet a futás mégiscsak jobb ötlet lett volna…

-       Akkor én mit mondjak? Nekem talán hagynom kéne, hogy veled ezt csinálják? – felelte felelősségre vonóan, kétségbeesetten.

-       Legközelebb… én fogom megverni őket! – Még mindig elszántabb voltam a kelleténél. De akkor minden egyes szavam komolyan gondoltam, és utólag sem vontam vissza. Azt hiszem, SeoRimnek is tetszhetett az elszántságom, mert bár már majdnem sírt, arcán megjelent egy halvány mosoly. Ajkaiba harapott, aztán, miközben ismét bolondnak titulált, közelebb hajolt és magához ölelt.

A szívem, mint valami gép, amit túlhajtottak, vadul kalapálni kezdett; olyan melegem lett, mintha azokban a forró sivatagokban lennék, amikről néha földrajzon néztünk képeket. A fájdalmam is mintha enyhült volna. Óvatosan, félénken én is megmozdítottam a karom és viszonoztam az ölelését.

-       Köszönöm! – suttogta a fülembe.

Gyönyörű, örökké tartó pillanatnak tűnt. A nap már lemenőben volt, az égbolt sárgás-rózsaszínes árnyalatai egyszerűen csodálatosak voltak. Körülöttünk a szántóföldek és rizsföldek nyugalma, a lágy esti szellő, a minket körülölelő boldogság, mind-mind még szebbé varázsolták a pillanatot. Mi pedig csak kuporogtunk a poros úton, ölelkezve, szavak nélkül, felfokozott érzelmekkel. A távolban pedig elhúzott egy vonat, vastag füstcsóvát köpve az égre. Boldog voltam, és úgy éreztem: megérte minden egyes ütés, amit elszenvedtem azért, akit szeretek.

Clairvoyance (Infinite Sunggyu)

Sötét volt odakint, az utcákon néma csend honolt. Egy lélek sem járt kint, mindent betöltött az éjszaka nyugalma. Az utcalámpák fáradt fénnyel világítottak, mintha legszívesebben ők is nyugovóra tértek volna.

A betonjárdán dacos lépteink hangja csengett, ahogy egyre csak haladtunk előre. Idővel a csendet felváltotta hangos kiabálásunk, mely rémisztően visszhangzott az üres utcákon.

-    Állj már meg! – kaptam Eunji után.

-    Nem, hagyj békén! – tépte ki magát dacosan érintésemből és gyorsabb tempóban haladt tovább. Felment bennem a pumpa.

-    Még neked áll feljebb ezek után? Vedd már észre magad! A szoknyád rövidebbnek látszik, mint a távolság közted és köztem! A dekoltázsod mélyebb, mint a kapcsolatunk, ezért mászik rád annyi pasi! Én nemcsak kicsinyességből vagyok féltékeny!

Szavaim nyomán Eunji megtorpant. Zilálva vette a levegőt, ő is mérges lehetett már, főleg ezek után. Néhány pillanatig csak álltunk így csendben, mígnem ő egy hirtelen mozdulattal hátrafordult és pofon vágott. A keze helyén lüktetett az arcom, pedig nem ütött nagyot, de ugyanennyire fájhatott az ő kezének is. Mégsem az arcom volt az igazán fájdalmas, a szívem sokkal jobban megérezte ezt az ütés, ötszörösen, ha nem tízszeresen. Egy pillanatra mintha makacs arckifejezése eltűnt volna és rémület váltotta fel – biztos megrémült, hogy visszaütök, holott tudhatná, hogy sosem bántanám -, majd nagyokat nyelve hátat fordított nekem és indulni készült.

-    Menj haza! Gyerünk! Ne is lássalak többet! – Idegesen fújtatott, miközben odaköpte nekem ezt a néhány szót, aztán elindult és perceken belül egyedül maradtam az utcán.

Ideges voltam, nagyon ideges. Felrúgtam egy a közelemben lévő kukát és csak aztán indultam tovább. Én akartam kimondani az utolsó szót, én akartam szakítani vele, azt akartam, hogy ő esedezzen a bocsánatomért! De nem így végződött. Idegesen a hajamba túrtam és támolyogva baktattam előre az utcán. Nem volt kedvem hazamenni, szükségem volt valamire, amin kitölthetem a dühöm, vagy valakire, aki megnyugtat.

Felnéztem. Ismerős környéken jártam, tudtam, hol akarok kikötni. Befordultam jobbra az első kereszteződésnél és nagyjából az utca közepén lévő háznál megálltam. Lehet, nem fog örülni éjszakai látogatásomnak, de szükségem volt rá.

-    Hyung? – nyitott ajtót meglepetten Woohyun, miután háromszor is kopogtam nála.

-    Yo! – intettem neki. Mire ideértem, sikerült valamelyest lenyugodnom, mégis ki kellett adnom magamból a dolgokat. Egy érzelmi roncsnak éreztem magam. – Van valami piád? – tettem fel az első kérdést, ahogy beléptünk a nappaliba.

-    Ezt most komolyan kérdezed? – meredt rám Woohyun nagy szemekkel. – Történt valami?

-    Egy üveg soju mellett szívesebben beszélném meg! – húzódott keserű mosolyra a szám.

Woohyun megrázta a fejét, de mégis néhány perc múlva egy üveg itallal bukkant elő a konyhából. Kényelmesen letelepedtünk a kanapéjára, ő pedig töltött az italból. Egy pillanat alatt felhajtottam, muszáj volt valahogy rendbe hoznom magam. Utólag talán szégyellni fogom magam ezért a mai estéért, de most nem volt más választásom.

-    Történt valami közted és Eunji között? – Talált, süllyedt, Woohyun. Túl jól ismersz már engem! Nem feleltem semmit, csak felhajtottam még egy pohár sojut.

-    Már megint veszekedtetek, igaz?  - folytatta. - Hyung, ez így nem állapot! Az a lány nem hozzád való, ezt te is tudod! Pontot kéne tenni végre ennek a kapcsolatnak a végére!

Minden alkalommal ezt mondták. Ahányszor veszekedtünk, ami valljuk be, elég gyakran megtörtént, mindig arra bíztattak, hogy fejezzük be, de én képtelen voltam. Túlságosan szerettem őt, nem tudtam megválni tőle. Még így is, hogy veszekedtünk és mérges voltam, ugyanazt éreztem. Nem is igazán rá voltam mérges, sokkal inkább magamra, amiért nem vigyáztam rá rendesen, amiért nem tettem érte eleget.

-    Hyung, hallod, amit mondok? – Woohyun hangja nyugodt volt, mégis éreztem, hogy aggódik értem. Ismét kiürítettem a poharam.

-    Képtelen vagyok, Woohyun! Olyan ő nekem, mint nappal a Nap, éjjel a csillagos ég: bevilágítja az életem, vele érzem azt, hogy van értelme ennek az életnek nevezett mókuskeréknek, amiből nem tudok kitörni! Szükségem van rá, Woohyun!

Woohyun arca sötéten komor lett.

-    Te jobbat érdemelsz ennél!

Tudom, Woohyun, én is tudom, hogy máshogy kéne viselkednie velem, mégsem tudok mit tenni! Mindenem odaadtam neki, csak érte éltem, valami mégsem stimmelt. Rettenetesen éreztem magam, de nem akartam sírni Woohyun előtt. Férfi vagyok, nem sírhatok egy nő miatt! Még akkor sem, ha ennyire szeretem.

A sojus üveg pillanatokon belül kiürült, Woohyun pedig nem túl készségesen, de hozott egy másikat. Aggódott értem, persze, hogy aggódott, de nem tudott mit tenni. Ő is tudta, csak túl kell esnem a holtponton és jobban fogom érezni magam. Ha sikerül elég gyorsan lerészegednem, akkor előbb túl leszek rajta.

-    Meg fogsz neki bocsátani? – kérdezte néhány percnyi csend után.

-    Nem – feleltem habozás nélkül, Woohyun legnagyobb meglepetésére. – Sikerült úgy alakítania a veszekedést, mintha én lettem volna a hibás, úgyhogy nekem kell megint bocsánatért könyörögnöm… - A végére már egyre nehezebb volt tisztán beszélnem. Azt hiszem, elkezdett hatni az ital. Kis híján az asztalra borultam, de Woohyun megtartott és hátradöntött a háttámlának.

-    A nők már csak ilyenek – sóhajtott –, nem lehet őket irányítani.

-    Nem lehet – mosolyodtam el, míg nevetésben nem törtem ki. Fogalmam sem volt, min nevetek. Szánalmas voltam. Végig magamon éreztem barátom aggódó tekintetét, próbált velem nevetni, de az övé csak erőltetett volt.

-    De talán – kezdtem bele ismét –, de talán, ha várok egy kicsit, rájön, milyen rossz neki nélkülem és visszajön. Mit gondolsz, Woohyun?

-    Azt gondolom, hogy nem kéne többet innod! – felelte szárazon.

-    Igazad… van…! Hazamegyek!

Nekilendültem, hogy felkelek a kanapéról, de nagyobb lendületre lett volna szükségem, így ha Woohyun nem kap el, beestem volna a kanapé és az asztal közé.

-    Nem mész te sehová! – mondta és segített visszamászni az ülőalkalmatosságra. Eligazított rajta fekvőpozícióba, és betakart egy paplannal. – Aludj itt, majd holnap hazaviszlek! Eunjit meg felejtsd el!

Nem mondott többet, holott mérges lehetett rám. Jogos, ki ne lenne mérges, amikor beállít hozzá valaki az éjszaka közepén, aztán részegre issza magát nála és még hazamenni sem tud? Éreztem, hogy köszönetet kéne mondanom, de egyszerűen nem voltam abban az állapotban. Azt még hallottam, hogy Woohyun szobájának ajtaja becsukódik, aztán hamar elnyomott az álom.

Reggel az első napsugarakra ébredtem, amik tökéletesen a szemembe világítottak. Lassan ültem fel és néztem körbe. Beletelt jó néhány percbe, mire rájöttem, miért vagyok Woohyunnál. A fejem rettenetesen hasogatott, olyan voltam, mint egy mosott zokni.

Woohyun már ébren volt, amikor a konyhába mentem. Arcáról láttam még tükröződni a tegnapi aggodalmat, de egy fokkal jobb volt talán. Végtére is, egy fokkal én is jobban voltam. Leültem az ebédlőasztalhoz, ő pedig egy csésze gőzölgő kávét tett elém. El sem tudta képzelni, milyen jól esett.

-    Bocsánat a tegnapiért – törtem meg a csendet, ami körülölelt minket. – Nem voltam teljesen magamnál…

-    Nem kell magyarázkodnod! – felelte teljesen nyugodtan. Tényleg nem volt mérges? A csudába, akkor is szégyelltem magam! Előre tudtam, hogy ez lesz, mégis hagytam, hogy elragadjon a hév és az érzelmeim irányítsanak.

-    Az adósod vagyok! – hörpintettem fel az utolsó korty kávét is. Kávéfőzésben Woohyun verhetetlen volt.

Woohyun megvonta a vállát. Hiába a beszéd, láttam rajta, hogy nincs jó hangulatban, úgyhogy nem akartam tovább feszegetni az idegeit. Indulni készültem, mire végül felajánlotta, hogy hazavisz. Ennél hálásabb nem is lehettem volna, tekintve, hogy már így is késni fogok a munkahelyemről. Úgy tűnik, ma is túlórázni fogok – sóhajtottam nagyot.

Woohyun egy utolsó jókívánsággal kitett a lakásomnál, aztán elment. Gyorsan felbaktattam az emeletre, és amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam és átöltöztem. Miközben a nyakkendőt igazítottam a nyakamba, megláttam a tükörben a polcomon álló fényképet. Fájdalmasan hasított belém a tegnap este emléke. A telefonomért nyúltam, de hamar vissza is ejtettem. Nekem is van méltóságom, nemde? Ma még semmi esetre sem hívhatom.

Az egész nap üresen telt el. Nem voltam önmagam, szórakozottan végeztem a dolgom. Hiányzott valami, csupán fél voltam, egy félember, egy üres, mégis megszokottan mozgó robot. Hiányzott Eunji. Tucatszor nyúltam a telefonomért és dobtam el mégis. Aztán egy idő után sikerült lefoglalnom magam a munkámmal, annyira, hogy észre se vettem, hogy már a túlórát is túlzásba vittem. Kinéztem az irodám ablakán. Odakint már rég sötét volt, a tájra leheletfinom, mégis sűrű köd ereszkedett. Húsz méterre, ha látni lehetett előre. Felsóhajtottam. Élvezet lesz ilyen időben hazavezetni, de legalább ez is jó lesz arra, hogy elvonja a figyelmem a gondolataimról.

Autóval nagyjából negyven percre laktam a munkahelyemtől, de éreztem, hogy ez a mostani út a duplája lesz. Óvatosan, viszonylag lassan haladtam előre a kis forgalmú utakon. Semmi kedvem nem volt balesetet okozni, bár legszívesebben már rég otthon lettem volna. Aztán megtörtént az, amit a legkevésbé akartam.

Szemben velem váratlanul egy fényszóró tűnt fel. Az autó nagyon gyorsan közelített felém, valószínűleg a ködtől csak későn vette észre, hogy rossz sávban halad és hogy én is ott vagyok. Azonnal beleléptem a fékbe és oldalra rántottam a kormányt, hogy legalább a frontális ütközést elkerüljük, az mégis irdatlan sebességgel csapódott belém. Az autóm pördült egyet és átfordult a tetejére. Teljes súlyával ráestünk a szalagkorlátra, ami beszakította a kocsi tetejét. Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. Irdatlan fájdalmat éreztem és riasztókat hallottam. Hirtelen kinyílt az összes légzsákom is, kicsit megkésve, elzárva előlem a levegőt. Egy pillanat alatt elsötétült az egész világ.

Woohyun a nappaliban tett-vett valamit, közben a híradót hallgatta. Egész nap barátján járt az esze. Kimondhatatlanul sajnálta, amiért épp egy olyan lányba kellett beleszeretnie, amiért egy olyan lánynak adja őszinte érzelmeit, aki nem érdemli meg. Woohyun kezdetektől fogva nem szimpatizált a lánnyal, látta rajta a valódi természetét, ami hamar be is igazolódott, ahogy másfél hónap múlva megcsalta Sunggyut. Már akkor szakítaniuk kellett volna, akkor Sunggyu nem menne tönkre érzelmileg. Valahogy muszáj lesz rábeszélniük a fiút, hogy vessen véget ennek az egésznek, határozott Woohyun.

-    A néhány órája leereszkedett sűrű köd már most több balesetet okozott – kezdte a bemondó az újabb katasztrófa-hírt. Woohyun legszívesebben azonnal elkapcsolta volna a tévét, ha nem látja meg azt, amit.

-    Mindössze egy órája történt a legutóbbi, és talán legszörnyűbb. Két autó ütközött, az egyik felborult és a szalagkorlátra esett. Valószínűleg ittas lehetett a sofőr, aki okozta. Ő megúszta néhány töréssel, míg a másik autó sofőrjét kis híján kettévágta a szalagkorlát, akkora erővel csapódtak rá. A mentősök azonnal kezelésbe vették és a legközelebbi kórházba szállították. Útközben sikerült újjáéleszteniük, az orvosok jelenleg is küzdenek az életéért.

Woohyun számára egy pillanatra megállt a világ. Minden hang megszűnt, minden vonal elmosódott körülötte, csak az ismerős autó roncsai villogtak a szeme előtt és a bemondó szörnyű szavai csengtek a fülében. Kis híján elájult, muszáj volt leülnie egy pillanatra.

Ahogy összeszedte magát, az első dolga volt, hogy az említett kórházba rohanjon. Nem akarta elhinni, hogy ez történt. Miért pont Sunggyu-hyung? Ő volt a legjobb és legtisztességesebb közülük, aki mélyen szeretett. Miért pont vele kellett mindennek megtörténnie?

Woohyun elsőként ért a kórházba, amin annyira nem lepődött meg. Nyilvánvaló, hogy a szülei nem érnek ide pillanatokon belül Jeonjuból. Nem sokkal Woohyun után felbukkant a kis baráti kör többi tagja is: Dongwoo, Hoya, Sungyeol, Myungsu és Sungjong. Ekkorra már az orvosok végeztek a műtéttel, Sunggyu élt, de súlyos kómában feküdt.

Mivel más hozzátartozó nem érkezett ez idáig, a kis csapatot beengedték a kórterembe. Szörnyű látvány fogadta őket. Barátjuk szinte teljes egészében fehér kötszerekbe volt csomagolva, amiken vörös foltok éktelenkedtek. Mindezt még a kórházi pizsama sem tudta eltakarni szemük elől. Karjaiból és szájából is csövek lógtak ki és több gépre volt rákapcsolva. Döbbent csend uralkodott, egyedül a gépek csipogása adott valami hangot. Woohyunnak, és minden bizonnyal a többieknek is, komoly megpróbáltatást jelentett, hogy visszafogják könnyeiket.

Nem tudták, mennyi ideig álltak így csendben, ledöbbenten. Egyedül az hozta őket vissza a valóságba, amikor felbukkant az ajtóban Eunji, Sunggyu barátnője. Nagyra nyílt szemekkel nézett végig ő is a fiún, majd remegő léptekkel támolygott közelebb.

-    Mondd, hogy ez nem igaz… - suttogta, miközben könnyek gyűltek a szemébe. Lerogyott Sunggyu mellé a földre és annak kezét fogva keserves sírásba kezdett.

-    Oppa! Sunggyu oppa! Miért? Miért történt ez veled? Kérlek, gyógyulj meg! Kérlek, gyere vissza! Annyira sajnálom, amit mondtam neked! Én tényleg… annyira… Kérlek, oppa! Szükségem van rád! Mikor egyedül érzem magam, mindig érezteted velem változatlan szereteted! Én voltam a rossz, tudom! Megváltozom, jobb leszek, csak kérlek, kérlek, gyere vissza!

Szívbemarkoló volt, ahogy ott térdelt és könyörgött. Woohyun volt az első, aki nem bírt tovább magával, és folyni kezdtek könnyei. Egy pillanat alatt követték a többiek is a példáját, akármennyire is nem akarták. Sunggyu mindannyiuk legjobb barátja volt, egy testvér, akit semmi áron sem akartak elveszíteni.

Az egész jelenetet a sarokban állva néztem végig. Furcsa érzés volt ilyen állapotban látni magam, és úgy egyáltalán, kívülről látni a testem. Még furcsább volt a tudat, hogy elszakadtam a testemtől, de a szellemlétet feltűnően gyorsan meg lehetett szokni.

Fájt azt látni, hogy szeretteimnek fájdalmat okoztam. Az az átkozott köd tehetett mindenről! Mérges voltam, de mérgemet elnyomta a szomorúság és fájdalom. Nem bírtam tovább nézni, ahogy körülöttem sírnak, muszáj volt eltűnnöm a kórteremből. Az ajtón át távoztam, a szó szoros értelmében, majd miután kiértem a kórház épületéből, estem csak igazán kétségbe. Szellem lettem, valószínűleg meghaltam. És most hogy tovább? Nem lát senki, nem tudok semmihez sem hozzáérni, senkivel sem beszélni. A magány, amit éreztem, hatalmasabb volt, mint eddig bármikor. Mint valami sötét mocsár, süllyedtem benne egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül már a fényt sem láttam.

Hosszú napok teltek el, míg céltalanul bolyongtam Szöulban. Idővel sikerült némileg összeszednem magam és feljebb jutnom feneketlen mocsaramban, de még mindig hiányzott a segítő kéz, ami kihúzott volna. Sok időt töltöttem el a lakásomban, ahol most szüleim laktak arra az időre, míg itt voltak. Többször figyeltem Woohyunt és a többieket, hogy viselik a tudatot, hogy a kórházban fekszem eszméletlenül, de legtöbbször mégis Eunji után jártam. Kis híján minden percben mögötte voltam, elkísértem az óráira, a munkahelyére, mellette voltam, míg tanult, éjjel pedig őriztem az álmát. Egész idő alatt mardosott a bűntudat, amiért végül mégsem dobtam félre büszkeségem és hívtam fel aznap. Talán a karma volt az, ami ebbe az állapotba juttatott.

Képtelen voltam minden percemet Eunji mellett tölteni, amikor már túlságosan fájt, hogy nem tudom megérinteni, muszáj volt magára hagynom. Ilyenkor gyakran mentem a kedvenc parkomba, nem túl messze a lakásomtól, hogy kifújjam magam.

Nagyjából egy héttel a balesetem után történt valami. Sötét volt már és hideg, szinte a saját leheletemet is láttam. Egyedül ültem a parkban egy padon. Teljesen csend volt, a távoli forgalom hangja alig-alig ért el idáig. Ilyenkor viszonylag nyugodtnak éreztem magam, de nem tudtam elképzelni, meddig fogom még bírni a szellemlétet.

Ahogy így magamban merengtem, hirtelen hangokra lettem figyelmes. Hamarosan megpillantottam két alakot is, akik épp a padom felé tartottak. Ösztönösen felálltam és arrébb léptem néhány lépést. A szívem összeszorult. A hangot már messziről megismertem, Eunji csengő kacaját képtelen lettem volna bárki máséval összetéveszteni. Nem volt egyedül - egy másik férfival volt. Látszólag jól szórakoztak. Levágódtak elém a padra, ahol a férfi rögtön be is támadta Eunjit: össze-vissza csókolgatta a száját, az arcát, de még a nyakát is, közben nem éppen illő helyeken kalandozott a keze. A legrosszabb az volt, hogy a lány mindezt élvezte.

-    Várj, várj egy kicsit! – állította aztán le a férfit. – Ezt nem itt kéne csinálnunk! Még valaki meglát, akkor mit fognak gondolni rólam?

-    A barátodra gondolsz? – vonta fel a szemöldökét a férfi, közben arcán letörölhetetlen vigyor éktelenkedett. Végigmértem a fickót. Magas volt, kigyúrt, rövid, sötét haja és nagy, barna szemei voltak. Kis híján pont az ellentétem volt.

-    Ugyan már, már mondtam, nem? A barátom fél lábbal a túlvilágon van! – Eunji hangja komolytalan volt, gúnyosan csengett. – Ha nem ébred fel, azt sem bánom! Bár tény, ami tény, nem éppen így akartam végezni vele, de ez is egy lehetőség. Csak a temetéssel van problémám… A kórházban még sikerült meggyőző jelenetet rendeznem, de nem hiszem, hogy még egyszer meg tudnám csinálni. Utálom a temetéseket!

-    Az én kicsikémnek színésznőnek kellett volna mennie – mosolyodott el a férfi. Megcirógatta Eunji orrát, aztán egy hosszú, nyálas csókba kezdtek. Azt hittem, felfordul a gyomrom. Rettenetesen éreztem magam. Ezek a szavak mellbe vágtak, ehhez a fájdalomhoz képest, amit most éreztem, semmi nem volt a balesetkor érzett. Olyan volt, mintha a szívem ki akarna szakadni a helyéről és apró darabokra esne szét. Minden szó, ami elhagyta Eunji száját, újabb és újabb tőrdöfésként ért. Csak álltam ott a pad mellett és néztem magam elé, megsemmisülten, megalázva.

-    Az a csíkszemű barom nem érdemelt meg téged! – szólt ismét a férfi, miután végeztek a csókjukkal.

-    Ő nem érdemelte meg azt a csíkszemű barmot! – szólalt meg hirtelen valaki a közelből. A hang irányába néztem, és egy feldúlt Woohyunnal találtam szembe magam. Arcáról olyan harag tükröződött, melyhez foghatót még soha nem láttam. Mit keresel itt, Woohyun?

-    Ez meg kicsoda? – nézett a férfi zavarodottan Eunjire. A lány csak leintette, majd kihámozta magát a karjai közül és Woohyun elé lépett.

-    Hogy mondtad?

-    Utálom beismerni, hogy igazam volt! – folytatta Woohyun, ügyet sem vetve a lányra. – Sunggyu-hyung szeretett téged, mindennél jobban szeretett, de te nem érdemelted meg mély érzelmeit! Csak szórakoztál vele. Mondd, neked egyáltalán nincs büszkeséged? A férfi, akivel együtt voltál, a halállal küzdve fekszik a kórházban, te pedig mit csinálsz: még ilyenkor is megcsalod? Nem sül le a bőr a pofádról? Ha nem lennél nő, most biztosan behúznék neked egy párat! De csak hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, nem bántalak! Helyette inkább tűnj el az életünkből! Soha többet ne lássalak Sunggyu közelében, megértetted? Különben nem leszek ilyen elnéző!

Woohyun szemei szikrákat szórtak, komolyan gondolta minden egyes szavát. Mindezt Eunji is látta rajta, úgyhogy visszafogta magát, csak intett a kigyúrt monstrumának, és pillanatokon belül eltűntek. Woohyun dühe még ezzel sem csillapodott, legszívesebben tört-zúzott volna. Belerúgott egy itt felejtett gumilabdába, felborított néhány kukát és padot, majd összetörve zuhant a földre.

Rettenetesen éreztem magam, szerettem volna Woohyunhoz szólni, megnyugtatni vagy legalább megköszönni neki, amit értem tett, de képtelen voltam. Képtelen voltam tovább ott állni és nézni, ahogy levezeti a dühét, míg végül ismét folyni kezdenek a könnyei. Istenem, de bolond voltam! Mennyi embert tettem tönkre életemben!

El akartam tűnni, el minél hamarabb, de még az sem adatott meg nekem, hogy halálom után eltűnjek ebből a világból. Ki tudja, talán ez volt a pokol, a büntetésem mindenért, amit elkövettem.

A lábaim maguktól vittek előre, míg végül azon kaptam magam, hogy a Han folyó partján üldögélek a száraz növények és bokrok között. Az ég tiszta volt, a csillagok és a hold fénye gyengén, bár gyönyörűen bevilágították a tájat. Hideg volt, még szellemként is éreztem. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha egy szellem vízbe fojtaná magát. Szánalmas voltam, szánalmasabb, mint valaha. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy Eunji még mindig nem volt közömbös számomra. Hiába láttam saját szemeimmel, ahogy semmibe vesz, hiába hallottam saját fülemmel, hogy semmit nem jelentek neki, én mégis még mindig szerettem.

Mindig így voltam ezzel: ha dühös volt, ha kiabált velem, nekem nem számított, amíg az ő hangját hallottam, amíg ő volt rám dühös és ő kiabált velem. Így bírtam ki idáig, ez volt az, amivel túléltem a veszekedéseket. De most mi maradt nekem? Semmi… Egy tönkretett élet, tönkretett barátok és egy láthatatlan szellemtest, amit még megölni sem lehet. Valóban maga volt a pokol. Furcsa volt, hogy most láttam tisztán, most, amikor egy láthatatlan, elmosódott, átlátszó folt lettem, s nem akkor, mikor változtathattam is volna rajta.

Újra felálltam és elindultam valamerre. A fejem üres volt, a szívemben viszont még mindig parázslottak az Eunji iránt érzett érzelmeim. Valahogy sikerült visszatalálnom a kórházba, a kórterembe, ahol feküdtem. Sötét volt odabent, csak a hold fénye sütött be az ablakon. Milyen nyugodtan feküdt ez a Sunggyu, milyen nyugodtan aludt! Vajon tudta ő is, mi történt valójában? Nem, honnét is tudhatta volna? Én voltam az egyetlen, aki elmondhatta neki, de ezzel nem akartam az ő szívét is terhelni.

Elgondolkodtam. Volt még értelme küzdeni az életért? Volt értelme bíztatni magam, hogy felépülök? Mégis kikért kellett volna továbbélnem? És ekkor eszembe jutott Woohyun, ahogy ül a sötét, üres parkban és magában sír barátja szerencsétlensége miatt, eszembe jutott a jelenet, amikor a barátaim egymásba kapaszkodva, egymást bíztatva álltak az ágyam mellett és hitetlenkedve pillantottak le rám. Eszembe jutottak a szüleim, a nővérem, ahogy éjt nappallá téve sírtak és szakadatlanul imádkoztak értem. Annyi mindent tettem már tönkre, vajon helyrehozhatom még valahogy?

Leültem az ágyamra és megpróbáltam megfogni a kezem. Ahogy vártam, nem sikerült. Nagy levegőt vettem.

-    Kim Sunggyu! – kezdtem bele fennhangon, bár hangom rekedt volt, mivel napok óta nem szóltam egy szót sem. – Fontos feladatom van számodra! Tudom, gyávaság, hogy rád bízom annak helyretételét, amit én rontottam el, mégis számítok rád. Látod, én csak egy szellem vagyok, nem tehetek semmit, viszont tisztábban látok nálad. Erőinket egyesítve talán sikerül visszaadnunk a szeretteink boldogságát. Ó, és Sunggyu, egy jó tanács: legközelebb gondosan válogasd meg, kibe szeretsz bele!

Keserűen elmosolyodtam. Nagy levegőt vettem és ráfeküdtem a testemre. Készen álltam a fájdalomra és mindennemű kínra, amit el kellett viselnem, többet nem kívántam menekülni. Ahogy teljesen rásimultam a testemre, hirtelen mintha leoltották volna a villanyt, mintha elvágtak volna egy cérnát, minden eltűnt előlem.

Csend volt a kórteremben, a hold fénye csak gyéren világította be a kis szobát. Az ágyon fekvő beteg egyik ujja hirtelen megrándult.