*L.Joe
pov.*
Utáltam a
vonatokat. Koszosak voltak, hangosak és mindig tömve voltak emberekkel. Egyes
napokon egyenesen annyira zsúfoltak voltak, hogy kintről úgy tuszkolták be a
maradék utasokat, hogy mindenki felférhessen. Ki nem állhattam azt a tömeget, a
hangzavart, amit keltettek, ha már sikerült két ismerősnek egymás mellé
kerülnie. De valljuk be: a vonatok magukban is hangosak voltak.
Egyedül
hazafelé élveztem az utat. Addigra már csak kevesen maradtak – a hazafelé
tartó tömeg szépen eloszlott a délutáni és esti járatok között. Általában
sikerült ülőhelyet is szereznem. Bár már ezerszer láttam, mégis jó érzéssel
töltött el, ahogyan egy fárasztó nap után a vonatablakból kifelé nézve
követhetem, ahogy elszalad mellettünk a táj – fák, tágas rétek és ligetek,
szántóföldek a végtelenbe nyúlva, és nyugalmat árasztó kisebb települések.
Ahogy a nyári szellő cirógatta arcom a nyitott ablakon keresztül, maga volt a
mennyország. Ilyenkor a gondolataim is szabadon szárnyaltak, akárcsak maga a
vonat a síneken – korlátozottan, megszabott úton terelve, mégis szabadon.
Bármennyire
szörnyű is volt az út az iskola felé, egy valami mégis képes volt feldobni. Nem
is gondolnánk, hogy néha elég csak egy arc, vagy akár ha egy bizonyos
személynek csak az egyenruhája sarkát látjuk a tömegből. Igen, Ő volt az, aki elviselhetőbbé tette és
lassan kívánttá változtatta az utált vonatutat.
Nagyjából
fél éve lehetett, hogy felfigyeltem rá. Két megállóval utánam szállt fel
mindig. Hosszú barna haja selymesen omlott vállára, arca akár egy
porcelánbabáé. Gyönyörű volt, mintha egy angyal szállt volna közénk, a szépség
megtestesítője a koszos hétköznapokba. Nem ugyanabba az iskolába jártunk – ezt
az egyenruhájából rögtön ki tudtam következtetni. Ő egy „elit” iskolába járt,
már amennyire elitnek nevezhetünk bármit ilyen messze a fővárostól. A lényeg,
hogy az ő iskolájába jártak a tehetséges, fényesebb jövőt remélhető diákok, míg
az én iskolám… mondjuk úgy, ide járt mindenki más.
Ebből a
különbségből is adódhatott, hogy olyan távolinak és felsőbbrendűnek tűnt a
szememben, de az is lehet, csak a szerelem éreztette ezt velem. Valljuk be,
lúzer voltam, ha lányokról volt szó. Nem csak félénk és visszahúzódó, aki nem
mer odamenni hozzájuk, de még gyenge és ügyetlen is. Az erősebb és idősebb fiúk
láttán érzett gyávaságot már ne is említsük. Még ha jóképűnek tartottam is
magam, teljesen esélytelen volt, hogy egyáltalán a közelébe kerülhessek.
Beértem hát azzal, hogy reggelente láttam, ahogy felszáll, útközben zenét
hallgat vagy tanul – attól függően, mennyire zsúfolt a vonat -, aztán előttem
egy megállóval leszáll, de semmi több. Közben kis híján többet tudtam már meg
róla, mint magamról. Gyakran utazott a barátnőivel, főleg azon a két ritka
délutánon, amikor ugyanabban az időpontban jöttünk haza. Ilyenkor, ha sikerült
kicsit közelebb állnom hozzájuk, figyeltem a beszélgetéseiket. SeoRimnek
hívták, Han SeoRimnek. A legszebb név volt számomra, amit valaha is hallottam.
*SeoRim
pov.*
Imádtam a
vonatokat. Hiába voltak koszosak, hangosak és zsúfoltak, valami mégis volt
rajtuk, ami jó érzéssel töltött el. A kép, ahogyan a szántóföldek és erdők
határán szalad, kígyó módjára tekergőzve, néha füstöt köpve a levegőbe,
egyszerűen csodálatos volt. Ahogy elképzeltem, hogy én is része vagyok ennek a
képnek, csupán egy fej az ablakban, egy jelentéktelen porszem a világban,
szavakkal kifejezhetetlen érzés volt. Ha otthon erről beszéltem, mindig azt
mondták, túl sokat járok más világokban, és hogy inkább a tanulásra kéne
koncentrálnom. Mert fényes jövő áll
előttem.
A szüleim
feltett szándéka volt, hogy Szöulba küldjenek egyetemre. Szegény család
voltunk, vidéken éltünk, itt nem volt esélyem kibontakozni – mondták ők. Az én
véleményemet hallani sem akarták. Nem vágytam a nagyvárosba, nem vonzott a
nyüzsgés, még a lehetőségek sem. Ha rizstermesztéssel kellene foglalkoznom egész
életemben, annak is örömmel néznék elébe, főleg ha egy szerető, támogató család
van mögöttem. Nem akartam őket hátrahagyni és főleg nem akartam akkora anyagi
terhet és aggodalmat a nyakukra zúdítani, amivel a szöuli tanulásom járt volna.
A vonaton
mindig sok ember volt, bizonyos napokon reggelente kívülről segítettek kalauzok
vagy az állomáson dolgozók, hogy mindenki felférjen, aki a legközelebbi város
felé tartott. Tulajdonképp hálás voltam a vonatoknak, amiért a messzi, vidéki
kis falucskákat összekötötték a városokkal. Nagyon sok embernek adtak így
lehetőséget, nagyon sokakat mentettek meg. Talán ezért is szerettem őket. Néha
arra gondoltam, ha újjászülethetnék, biztosan vonat szeretnék lenni – rengeteg
emberen segíthetnék, még ha fárasztó vagy nehéz is.
Elképesztő
volt látni, hogy mennyi, egymás számára ismeretlen ember volt képes
felzsúfolódni egy ilyen „kis” járműre, mintha a világegyetem kicsinyített mása
lett volna. Bár az egy faluból jövők ismerték egymást, sokszor még a környező
falvakból származókat is, nem is beszélve az iskolatársakról, de itt
egyszeriben mindenki idegenné vált a másik számára. Mindenki a maga dolgával
foglalkozott, szövögette az aznapi terveit vagy számba vette problémáit,
kihívásait, amivel szembe kellett néznie. Ilyen szempontból nem értettem és nem
is szerettem a vonatokat.
Sokszor
mentem együtt én is a barátnőimmel, ők enyhítették azt a mérhetetlen magányt,
amit utazás közben éreztem. Miért szerettem mégis a vonatokat? Nem tudom, talán
mert ez volt az, amikor egy kis időre kiszabadulhattam a fárasztó, nyomasztó
mindennapokból.
*L.Joe
pov.*
Május 25-e,
tisztán emlékszem arra a napra. Talán életem egyik legszebb, egyben egyik
legrosszabb napja is volt. Először sikerült valami csoda folytán az, hogy
SeoRim mellé kerültem a vonaton. A tömeg aznap szokatlanul nagy volt, még a
tuszkolók – én már csak így hívtam azokat, akik felnyomorgatták az embereket –
sem tudtak mindenkit felsegíteni a vonatra. Olyan közel álltam SeoRimhez, mint
még soha. Az arcom vörös lehetett, mint a paradicsom, ami anyám kertjében
termett. SeoRim vékony, törékeny alakja kis híján teljesen hozzám volt
préselődve. Kellemetlenül érezhette ő is magát, úgyhogy próbáltam valamelyest
könnyíteni a helyzetén azzal, hogy eltávolodtam, amennyire tudtam, és inkább a
mögöttem állókat nyomtam össze még jobban.
SeoRim
küldött is felém egy hálás pillantást, tekintete mégis ijedt volt, arca
elgyötört. Először nézett rám, először vett észre az elmúlt hónapok alatt,
először voltunk ilyen közel, és mégis így kellett látnom. Valami történhetett
vele, teljesen biztos voltam benne. Rákérdeztem volna, de még mennyire
rákérdeztem volna, de féltem. Először is, simán beszélgetésbe elegyedhettem
volna vele, ha már itt állt mellettem, de nem tudtam volna mit mondani, talán
még dadogtam is volna zavaromban – csak leégettem volna magam előtte. Másrészt,
biztosan nyilvánvalóvá tettem volna valahogy számára, hogy ő nem csak egy
idegen a vonatról, hanem valaki, akit igen jól ismerek annak ellenére, hogy még
soha nem beszéltem vele. Végül pedig, nem akartam tovább gyötörni. Ha valami
problémája volt, nem akartam felhozni neki a dolgot, elvégre a vonatút lehetett
az egyetlen, amikor kiszakad a megszokott életéből és elengedheti bajait.
Valószínűleg nem is tálalta volna ki rögtön a magánéletét egy vadidegen előtt.
Tehát végül nem szóltam hozzá, csak élveztem a közelségét, mint mindig. A
mosolyt viszont az aggodalmam ellenére is alig bírtam levakarni az arcomról
utána egész nap.
SeoRim
korábban szállt le, mint én. Csak abban a pillanatban, amikor lelépett a
szerelvényről, vettem észre, hogy lábain sebek és kék-zöld foltok
éktelenkednek. Egy gondolat futott át a fejemben, ami ezentúl nem hagyott
nyugodni. Vajon ezért nézett rám olyan ijedten? Nem ez lett volna az első
alkalom arra, hogy az történik, amire gondoltam. Elhatároztam, hogy utána fogok
járni a dolognak, és, legyek bármilyen gyenge, de meg fogom védeni SeoRimet,
még ha ő nem is tud rólam.
*SeoRim
pov.*
Egy újabb
szörnyű vonatút. Az utóbbi időben elkezdtem utálni, amikor zsúfolt a vonat. A
privátszférám teljesen megszűnik, az emberek közelsége pedig egyszeriben olyan
ijesztővé válik. Eddig soha nem féltem tőlük, annyira nem foglalkoztam a
körülöttem lévőkkel, de újabban mindig összerezzenek, ahányszor megpillantok
egy sárga egyenruhát a vonaton.
A napokban
kezdődött. A vonatállomástól sétáltam hazafelé, amikor néhány sárga egyenruhás
fiú állt az utamba. Ők a másik iskolába jártak, abba, amelyikbe a „nem
tehetséges, alja nép jár, akiknek nincsenek jó kilátásaik a jövőre, akik
valószínűleg ebben a porfészekben fogják leélni egész életüket” – legalábbis
anyáék mindig ezt mondták. És valóban, voltak köztük olyan alakok, akikről én
sem feltételeztem egyebet, holott általában jó véleménnyel voltam az
idegenekről is.
Egyedül
voltam, a tetejében lány és gyenge. Már sötétedett, a zöld szántóföldek fölött
az ég sárga és lila árnyalatokban játszott. A fiúk tekintetéből meg tudtam
állapítani, mit akarnak. Féltem, és bármennyire próbáltam palástolni az
érzéseimet, nem sikerült. Egyikük hozzám szólt, de nem figyeltem rá, mit mond,
elszaladtam. Talán nem kellett volna, de az is lehet, hogy ez mentett meg.
Hangjukból ítélve nagyon mérgesek lettek rám, és egyként ugrottak utánam. Nem
tudtam hova elbújni, túlságosan átlátható volt a környék. Segítségért sem tudtam
kiáltani, senki nem járt erre. Megpróbáltam elrejtőzni a magas fűben, de
megtaláltak. Talán szerencsém volt, hogy egy alapos verés és a pénzem elrablása
után magamra hagytak.
Ettől a
naptól kezdve elkezdtem félni a sárga egyenruhásoktól. Egy nap, amikor annyira
összezsúfolódtunk a vonaton, mivel a korábbi járat nem jött, hogy mindenki fel
sem fért, pont egy sárga egyenruhás fiú állt mellettem. Szívem a torkomban
dobogott, rettenetesen féltem tőle. Bár őt már láttam egyszer-kétszer a vonaton
– ahogy a támadóimat is -, és tudtam, nem volt ott aznap este, mégis féltem.
Legnagyobb meglepetésemre viszont a fiú készségesnek tűnt, mintha csak
érzékelte volna a félelmemet, hátrébb húzódott, és a vonaton, ahová már egy
porszem sem fért volna fel, egy kicsivel nagyobb teret szorított nekem. Hálás
voltam neki, de nem mertem hozzászólni. Csupán egy pillantással fejeztem ki
neki köszönetemet, mielőtt leszálltam volna.
*L.Joe
pov.*
Ahogy egyre
inkább haladtunk előre az időben, úgy vált az időjárás és tanulás kettőse egyre
elviselhetetlenebbé. Közeledett a nyár és a nyári szünet, de mintha az
időjárást elfelejtették volna tájékoztatni róla, hogy még van addig egy kis
idő. Szörnyen meleg volt. Többnyire csak feküdtünk a padokon órákon, vagy a
nyitott ablakokon bámultunk ki. Képtelenség volt koncentrálni.
Újabban
elhatároztam, hogy nekifekszek a tanulásnak. Közeledett az idő, amikor a
jövőnkről kellett döntenünk. Nálunk csak egyszer-egyszer, egy félmondat erejéig
merült fel egyáltalán az egyetem gondolata, nemhogy Szöulé. A vonaton hallottam
SeoRimet beszélgetni a barátnőivel. A fővárosba szeretnék egyetemre küldeni, és
neki minden esélye meg is volt rá, hogy sikerül bekerülnie. Abban persze egy
pillanatig sem reménykedtem, hogy egy egyetemre kerülök vele, de ha egy kis tanulással
legalább azt el tudom érni, hogy én is felmehessek a fővárosba, hát akkor
megéri.
Ellógtam az
utolsó két órámat. Nagyon meleg volt, úgyhogy a barátaimmal úgy döntöttünk,
bemegyünk a városba fagyit venni. Kimondhatatlanul jól esik az a hőségben, mintha
belülről le tudna hűteni. Persze nem tart sokáig, de akkor is megéri. Még finom
is volt.
Miután
kiszolgáltak minket, kerestünk a plázában egy megfelelő padot, ahová nem tűzött
oda a nap, és még el is fértünk. Elhajtottunk egy csapat gyereket a kiszemelt
helyről, majd hangosan nevetve és ökörködve telepedtünk le. Jó volt a hangulat,
mint mindig. Az összes barátom akkora marha, de jót röhögök rajtuk. Egyikük
például teljesen odáig van az énekhangjáért, amin valljuk be, lenne még mit
csiszolni, de kezdetnek végül is egészen jó, ezért „Chunji”-nak hívja magát,
meg mi is őt. „A hang, ami megmozgatja az eget és a földet” – kicsit talán el
van szállva néha magától, de azért szeretem.
Egy
kellemes délutánnak ígérkezett, amit együtt szórakozunk át a barátaimmal, de
végül máshogy alakult. Talán éppen mosdót kerestem vagy már nem is tudom,
miért, de egy időre otthagytam a többieket. Ekkor, az egyik nem működő, ócska
mozgólépcső aljában megpillantottam őt, SeoRimet. Olyan volt, mint még soha.
Sírt, keservesen sírt, hangjából kétségbeesés és félelem szűrődött. A barátnője
próbálta vigasztalni, kevés sikerrel. Egy időre oldalra húzódtam, hogy tisztes
távolságból, ne túl feltűnően kihallgathassam a beszélgetésüket.
- Miért nem
szólsz róla valakinek? Mit gondolsz, meddig fog még menni, hogy csak megvernek?
Ennél sokkal rosszabbat csinálhatnának veled! A fogdosás még csak a közelébe
sem ér annak!
- Tudom… De
nem beszélhetek róla senkinek. A szüleimnek így is elég gondja van. Hirtelen
egy csomó adósság szakadt a nyakukba, mert átverték őket, a tetejébe aput is
elbocsátották. Nem akarják mondani, mennyi gondunk van, de látom rajtuk.
Mindezek ellenére ösztönöznek, és nem tágítanak a gondolat mellől, hogy Szöulba
menjek jövőre. Már azt sem merem mondani nekik, hogy nem akarok odamenni,
annyira keményen dolgoznak értem, nemhogy még azt is rájuk zúdítsam, hogy
néhány vadállat kiszemelt magának!
- Jaj, SeoRim!
– A barátnője csak ennyit tudott kinyögni. Hangjában együttérzés és sajnálat
volt, de segíteni nem tudott. Szíven ütött, milyen nehéz SeoRimnek, mennyire
szenved nap mint nap. Sajnos a gyanúm is beigazolódott. Volt egy olyan
megérzésem, hogy az iskolámból néhány paraszt támadta meg őt, de azóta nem
léptem semmit az ügyben. Vagyis… elkezdtem edzeni, hogy erősödjek, hogy meg
tudjam védeni.
Legszívesebben
odamentem volna hozzá, jó szorosan magamhoz öleltem volna, hogy tudassam vele,
nem kell félnie, hogy biztonságban van. És akkor támadt egy ötletem.
*SeoRim
pov.*
Jól esett
kiadni magamból legalább egyszer a gondjaimat, még ha el is lógtam egy órámat.
Igaz, segíteni nem segített, de legalább egy picivel jobban éreztem magam.
Azonban, ahogy leszálltam a vonatról, a félelem ismét visszafojt belém, mintha
sötét árnyak leselkedtek volna rám minden oldalról. Fél szemmel láttam, hogy
egy sárga egyenruhás fiú leszállt utánam. Megpróbáltam magabiztosan menni
előre, de a lábaim remegtek, mint a kocsonya. Kezdett eluralkodni rajtam a
pánik, és éreztem, az elkövetkező percekben vagy összecsuklok az úton, vagy
pedig sírógörcsben és pánikrohamban török ki. Úgy tűnt, az első lehetőség fog
előbb bekövetkezni, amikor megrogyott a lábam, ahogy léptem egyet előre.
A fiú
viszonylag távolról követett, de ahogy megrogytam, hirtelen szaladni kezdett.
Már éreztem magamon az újabb ütéseket, amikor váratlanul ütés helyett lágyan,
mégis határozottan megfogta a vállam és segített állva maradni.
- Jól vagy? –
kérdezte. Ránéztem. Az a fiú volt, aki aznap a vonaton helyet szorított nekem.
Nem is tudom, miért maradt meg egy ilyen jelentéktelen esemény, de talán akkor mégis
többet jelentett, mint gondoltam volna. Megkönnyebbültem.
- Segítek
felállni, sőt, haza is kísérlek! – mondta, hangjából csak úgy áradt a kedvesség
és aggodalom. Értem aggódott? Nem is ismertük egymást!
- Kö-köszönöm
– nyögtem ki. Vissza akartam utasítani, de annyira féltem, hogy nem bírtam.
Sokkal jobban esett, hogy nem egyedül kellett hazáig sétálnom, hogy azt a húsz
percet nem kellett szorongva megtennem az alkonyban.
Talán az
eddigi legjobb hazautam volt. A fiú, bár félénk volt, egész végig beszélt hozzám,
hogy terelje a gondolataim. Jól éreztem magam mellette, biztonságot adott. Bár
őt is féltettem, elvégre nem itt lakott, és most még egyedül kellett
visszasétálnia az állomásra. Ő azonban félelmet nem ismerve legyintett csak, és
tényleg hazáig elkísért.
*L.Joe
pov.*
Elég későre
járt már, mire sikerült hazaérnem, de egy percig sem bántam. Egyszeriben
túltengett bennem az öröm és a fiatalság, a megállónktól egészen hazáig
ugráltam, kiabáltam és futottam. Egyszer el is hasaltam, de ez sem szegte
kedvemet. Otthon nem tudták mire vélni kirobbanó jókedvem, de rám hagyták.
Fiatalság, legyintettek – és ekkor én is úgy éreztem, ez tényleg az a
fiatalság, amit annyiszor emlegetnek.
Hazaérve a
cipőmből egy pillanat alatt kiugrottam, és becsuktam magam a szobámba, kívül
hagyva vacsorát, szülőket, mindent. A szobában aztán nagyobb hévvel, mint eddig
bármelyik nap, előkaptam a kopott kis súlyzóimat, fellógattam az egyedül
összeeszkábált bokszzsákomat és kezdődhetett az edzés.
Nagyjából
hetente kétszer sikerült hazakísérnem SeoRimet, ami így is jobban megnyugtatta,
mint gondoltam volna. Közben folyton beszélgettünk, egyre jobban megismertük
egymást. Pont olyan volt, mint amilyennek a vonaton megismertem, hacsak nem
kedvesebb még annál is. A mennyet hatalmas veszteség érhette, amiért egy ilyen
angyalt a földre küldtek.
Ezek alatt
a hetek alatt egyszer sem támadták meg őt, ami talán nekem volt köszönhető.
Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, már majdnem el mertem hívni randira is, de
csak majdnem.
Talán három
hétig ment ez így nyugalomban. Hamarosan viszont elkövetkezett igazi
helytállásom, igazi próbatételem napja. SeoRimmel aznap is együtt sétáltunk
haza. Az idő már nem volt annyira kibírhatatlanul forró, mint napközben, pont
tökéletes volt az esti sétához. Még csak éppen, hogy magunk mögött hagytuk a
lerobbant állomást, amikor egy kisebb csapat, nagyjából öt alak állta utunkat.
Mind az én iskolámból valók voltak – kimondottan utáltam az iskola legnagyobb
részét.
- Nézzétek,
ez csak nem a kis L.Joe gyerek? – szólt az egyik gúnyosan.
- De, de, aki
nagymenőt játszik a lányok előtt! Nem igaz, Byunghunnie? – kötekedett egy másik
is. Megrebbent a szemem. Belülről elkezdtem érezni az a félelmet, amit mindig
éreztem, ha erősebbel kerültem szembe. Volt viszont egy rossz tulajdonságom,
ami miatt sokszor elvertek már: ha eléggé felhúznak, akkor visszaszólok. És
utána én húzom a rövidebbet.
- Milyen
édesek! Byunghunnie és a kis hercegnőnk egymásra találtak!
- Hagyjátok
őt békén! – szólaltam meg végre. Határozottan akartam fellépni SeoRim előtt, de
a hangom a végére legalább egy oktávval feljebb ugrott, mintha valami egér
cincogott volna. Utáltam, hogy félek.
- Hallottátok
ezt? Little Joe megemberelte magát! Lássuk, tökösebb gyerek lettél-e a
hercegnőd kedvéért!
Ó, hogy
mennyire utáltam, ha sértegetnek! Nem is az zavart igazán, amit mondtak –
merthogy abban több volt az igazság, mint szerettem volna -, hanem hogy
leégettek SeoRim előtt.
Az esélyek
latolgatása nélkül – felesleges lett volna, egyértelmű volt, ki kerül ki
győztesen -, feldühödött bika módjára vetettem nekik magam. Ha a barátaim itt
lettek volna, talán sikerül megverni
őket. Egyedül C.A.P. hyungba és Changjoba szorult némi erő, mi többiek vékonyak
voltunk és gyengék. Az edzéseim se sokat változtattak a dolgon, úgyhogy el sem
kell mondanom, mi lett a vége.
Ahogy nekik
rohantam, egyből könnyedén visszalöktek a földre. Nem is tudom pontosan, mennyi
ideig tartott, mintha órákig püföltek volna, mire végül - talán az elszántságom
volt elég nagy ahhoz, hogy elüldözze őket -, abbahagyták az értelmetlen verést
és ott hagytak minket.
- Úristen,
Byunghun! – guggolt mellém SeoRim elszörnyedt arccal. Hát, ennyit arról, hogy
jóképű vagyok. A homlokomból, az orromból és a számból folyt a vér, éreztem,
hogy a szemeim és arcom már most kezdenek felduzzadni, három fogamat csak
pillanatok választották el attól, hogy kipottyanjanak, és minden porcikám
lüktetett a fájdalomtól. Ráadásként belülről mardosott a szégyen. Egyetlen
dolog tudta valamivel szebbé tenni a helyzetet: SeoRimnek nem esett baja.
- Miért hagytad,
hogy elverjenek? – kérdezte könnyes szemekkel.
- Megmondtam,
hogy megvédelek! – ziháltam, de még a tüdőm is égett, ahogy beszélni próbáltam.
- Olyan
bolond vagy! Többet nem hagyom, hogy hazakísérj!
- Többet nem
hagyom, hogy megverjenek! – feleltem még mindig bátran. Kicsit féltem, hogy
olyannak tűnök, akinek csak a szája nagy, de azért bíztam benne, hogy legalább
azzal bizonyítottam, hogy nem szaladtam el, ahogy megláttam őket. Így
belegondolva, lehet a futás mégiscsak jobb ötlet lett volna…
- Akkor én
mit mondjak? Nekem talán hagynom kéne, hogy veled ezt csinálják? – felelte
felelősségre vonóan, kétségbeesetten.
- Legközelebb…
én fogom megverni őket! – Még mindig elszántabb voltam a kelleténél. De akkor
minden egyes szavam komolyan gondoltam, és utólag sem vontam vissza. Azt
hiszem, SeoRimnek is tetszhetett az elszántságom, mert bár már majdnem sírt,
arcán megjelent egy halvány mosoly. Ajkaiba harapott, aztán, miközben ismét
bolondnak titulált, közelebb hajolt és magához ölelt.
A szívem,
mint valami gép, amit túlhajtottak, vadul kalapálni kezdett; olyan melegem
lett, mintha azokban a forró sivatagokban lennék, amikről néha földrajzon
néztünk képeket. A fájdalmam is mintha enyhült volna. Óvatosan, félénken én is
megmozdítottam a karom és viszonoztam az ölelését.
- Köszönöm! –
suttogta a fülembe.
Gyönyörű,
örökké tartó pillanatnak tűnt. A nap már lemenőben volt, az égbolt
sárgás-rózsaszínes árnyalatai egyszerűen csodálatosak voltak. Körülöttünk a
szántóföldek és rizsföldek nyugalma, a lágy esti szellő, a minket körülölelő
boldogság, mind-mind még szebbé varázsolták a pillanatot. Mi pedig csak
kuporogtunk a poros úton, ölelkezve, szavak nélkül, felfokozott érzelmekkel. A
távolban pedig elhúzott egy vonat, vastag füstcsóvát köpve az égre. Boldog
voltam, és úgy éreztem: megérte minden egyes ütés, amit elszenvedtem azért,
akit szeretek.

