Rúzs, púder,
szempillaspirál és egy mosoly – a tökéletes álarc, hogy elrejtsem a belülről
fojtogató fájdalmamat.
Hosszan bámultam a
tükörbe, minduntalan próbálgatva, javítgatva mosolyomon, hogy természetesnek
tűnjön. Már csak egy kis ideig tart minden, utána jobb lesz, nyugtatgattam
magam. Egyszerűen nem ismertem fel az arcom, ahogy a tükörbe néztem. Ez lennék
én?, tettem fel a kérdést újra és újra. Nem, ez nem én voltam. Ez a valaki
gyönyörű volt és mosolygott, én azonban sírtam és kiabáltam belülről. Nem
tudtam levenni a szemem a tükörben látott nőről és különféle
mosoly-próbálkozásairól.
Annyira belevesztem a
képbe, hogy először meg sem hallottam, hogy kopogtatnak az ajtón. Nagy nehezen
kirántottam magam kábulatomból és az ajtó felé vettem az irányt. Ehhez azonban
át kellett mennem az egész lakásomon. Szinte lépésenként álltam meg, hogy
körülnézzek, hogy megtapogassak minden bútort, és hogy feldolgozzam az
emlékeket, amik hozzájuk kapcsolódtak. Mindenhol őt láttam, az egész lakást
betöltötte a jelenléte még így is, hogy nem volt itt, hanem az ajtó túloldalán
állt. Azt hiszem, utoljára vagyok itthon, valamennyire mégis hiányozni fog.
Ahogy azonban a nappaliba értem és a kanapémra tettem a kezem, minden elejtett
könny eszembe jutott, minden fájdalmas próbálkozás, hogy ne adjam fel, hogy
tartsak ki. Egyúttal eszembe jutott minden átnevetett pillanat is, amit vele
töltöttem, a közös filmezések, az ölelései, a csókjai. A sötét emlékek
valahogyan mégis erősebbek voltak. Nem
bírom tovább.
Talán tíz perc is
eltelt, mire az ajtóhoz értem. A begyakorolt mosolyt varázsoltam az arcomra,
így köszöntöttem Jun.K-t.
-
Mi tartott ilyen sokáig…? - kezdte mérgesen, de ahogy meglátott, egyből
ellágyult a hangja. A szája is tátva maradt, ahogy végignézett rajtam. – Gyönyörű
vagy… - nyögte még mindig kábultan.
-
Egy pillanat, mindjárt készen leszek! Addig gyere be nyugodtan! –
válaszoltam mit sem törődve a bókjával. Zavarba hozott még mindig, ha valaki
ilyeneket mondott nekem, úgyhogy inkább figyelmen kívül hagytam, bár magamban
elejtettem egy mosolyt.
Még a cipőmet kellett
felhúznom, valamint a kabátomat magamra kapnom. Amíg elkészültem, Jun.K
otthonosan leült a kanapéra.
-
Az én Hyeminem lesz a legszebb mindenki közül! – mondogatta
elégedetten, aztán amint jeleztem neki, felállt, hogy egy puszit nyomjon az
arcomra.
-
És az én Minjunom a legelegánsabb! Hacsak Taecyeon oppa le nem köröz!
– kontráztam rá, mire elnevette magát.
-
Azt nem engedem! – adott egy újabb puszit, majd karját nyújtotta, hogy
karoljak bele. – Indulhatunk, hölgyem?
Belekaroltam és
bólintottam. Az ajtót bezártam magam mögött, majd Minjun vezetésével lementünk
a hosszú lépcsősoron, majd kiléptünk az épületből. A hideg decemberi levegő
egyből megcsapta az arcomat. Jól esett, segített megkeményíteni a szívem.
Kinyitotta előttem a
kocsija ajtaját, majd miután beszálltam, ő is beszállt és már indultunk is. Egy
előkelő étterembe mentünk a JYP Entertainment céges bulijára úgymond – a főnök,
Park Jinyoung 41. születésnapját ünnepeltük. Jun.K engem is elhívott magával, mint
minden hasonló rendezvényre, ahol volt rá alkalom.
Nagyjából egy éve
volt már, hogy együtt voltunk. Egyszerűen imádtam őt, és ő is engem – a
szerelme sokszor szinte kézzel fogható volt már. Egy ideig titkoltuk a
kapcsolatunkat mind a cége, mind a nyilvánosság elől, de egy rajtakapott randi
és egy kisebb pletyka után végül nyilvánosságra hoztuk. Igazából Minjunnak
elege volt abból, hogy nem találkozhattunk nyíltan, hogy úgy kellett tennie,
mintha a stylistja lennék, hogy nem foghatta a kezem, ha sétáltunk, vagy nem
csókolhatott meg, amikor kedve tartotta. Ezért hoztuk meg a döntést, a cége
pedig támogatta a döntésünket. Ezzel kezdődött minden…
Az igaz, hogy attól
kezdve szabadabban találkozhattunk és nem volt rajtunk akkora nyomás, mégis,
egy újabb érzés, egy újabb zavaró tényező árnyékolta be a kapcsolatunkat: a
rajongók. Ha akarnám se tudnám összeszámolni, mennyi utáló és bíráló kommentet
kaptam. Egyszerűen mindennek elmondtak már, amire az emberi nyelv lehetőséget
ad, amiért elloptam „Jun.K oppát”. Bár a személyazonosságom nem hozták
nyilvánosságra, a riportereknek mégis sikerült kinyomozniuk és hamarosan rám
találtak. Nem telt bele sok időbe, mire egyes rajongók közé is kiszivárgott az
információ. Egyszer már muszáj volt elköltöznöm a folyamatos zaklatások miatt.
Minjun persze próbált védeni, de nem tudott sokat tenni.
Nem, soha nem
panaszkodtam neki ezért. Nem haragudtam rá, amiért pokollá tette az életem,
inkább csendben tűrtem. Szerettem őt, és ez elég erőt adott ahhoz, hogy
kibírjam. Legalábbis egy ideig…
Gondolataimból az zökkentett ki, hogy Minjun
megállította a kocsit.
-
Megérkeztünk! – mosolygott rám. A szemei szinte ragyogtak a
boldogságtól, hogy itt vagyok vele. Nem, azt hiszem, ezek a szemek soha nem
láthatják meg, mit érzek valójában.
-
Valami baj van? – kérdezte aztán és megfogta a kezem. – Egész úton
nagyon csendben voltál! Ha nem szeretnél, nem muszáj itt lennünk… ha akarod,
elviszlek akárhová!
-
Semmi bajom! – mosolyogtam rá. – Csak fáradt vagyok egy kicsit, ennyi
az egész. Menjünk be, nehogy elkéssünk! Amúgy is sokáig tartott elkészülnöm, ne
húzzuk az időt!
-
Hyemin… - nézett mélyen a szemembe. – Biztos, minden oké?
-
Biztos! – szorítottam meg a kezét. Hogy gyorsan továbblépjünk erről a
kínos beszélgetésről, kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam a kocsiból.
Jun.K is követett,
majd miután ismét belékaroltam, beléptünk az épületbe. A lifttel felmentünk a
jó sokadik emeletre, igazából nem tudtam odafigyelni. Az egész hely olyan
gyönyörű volt, még a liften is látszódott, hogy csak nagyon gazdagok járnak
ide. A magam erejéből soha nem jutottam volna el ilyen helyre. Ideges voltam,
nemcsak azért, mert nem éreztem ideillőnek magam, hanem azért is, mert féltem,
hogy esetleg lebukok, és nem tudok mindent úgy végigcsinálni, ahogy terveztem.
-
Csak nyugi! – szorította meg gyengén Jun.K a kezem, majd kitárult a
lift ajtaja és kiléptünk belőle.
A hatalmas épület
ezen emelete teljes egészében egy előkelő étteremnek volt berendezve, ezúttal
azonban a JYP Ent. lefoglalta az egészet a születésnapi partira.
Már ahogy beléptünk
az étterembe, elfogott az az előkelő hangulat. Odakint sötét volt már, így a
plafonról lógó hatalmas csillárok teljes valójukban érvényesülhettek.
Mindenfelé gondosan elrendezett asztalok, hatalmas virágcsokrok a falak mentén,
lágy zene, ami a hangulatot teremtette és nem utolsósorban szembe hatalmas ablakok,
amik tökéletes kilátást nyújtanak Seoul éjszakai képére. Egyszerűen gyönyörű
volt a hely.
A vendégek nagy része
már itt volt: a miss A és a Wonder Girls beszélgettek egymással az egyik sarokban,
tőlük nem messze pedig a 2AM és a 2PM többi tagja nevetgélt. Az újabb előadók,
a JJ Project és a 15& kissé feszülten figyelték a sunbaek társalgását, és
igyekeztek minél jobban ők is belefolyni. Maga az ünnepelt, Park Jinyoung pedig
hol a bejáratnál köszöntötte a vendégeket, hol a már itt lévőkkel társalgott.
Minket is ugyanúgy köszöntött, bár különösebb figyelmet nem szentelt nekünk. A
gyermekeit, a csapatok tagjait, akik az ő oltalmazásában nyithatták ki
szárnyaikat szinte minden nap látja, így a legkevesebb, hogy itt vannak. Sokkal
inkább odafigyelt a barátaira és különféle kollegáira, akik megtiszteltetésnek
vették a meghívást.
Minjun a 2PM
asztalához vezetett. Mint régi ismerősök üdvözöltük egymást a fiúkkal. Igaz is,
eléggé régen láttam már őket.
Hamarosan kezdetét
vette a vacsora. Mindenki helyet foglalt és a pincérek felszolgálták a
művészien elrendezett ételeket. Meg se tudtam volna nevezni, mit eszek,
mindenesetre minden elképesztően finom volt. A hangulat nagyon jó volt, főleg a
mi asztalunknál. Jobbomon Minjun, balomon pedig Junho ült. Imádtam Junhot is,
olyan volt számomra, mint egy testvér. Talán abból is következhetett, hogy
egyidősek voltunk. Hamarosan sikerült feloldódnom a társaságban, a sötét felhők
azonban nem tűntek el felőlem. Belülről végig kínzott a szűnni nem kívánó
fájdalom. Talán enyhült valamelyest, mint mindig, amikor Minjunnal vagyok, de
végig ott kísértett, már a lényem részévé vált. A szerelmem sem volt elég erős
ahhoz, hogy gyógyírként szolgáljon.
Az idő gyorsan
repült, szinte észre sem vettem, mennyire. Elérkezett az idő ahhoz, hogy
megtegyem, amire már régóta készülök. Itt
az idő.
-
Kimegyek a mosdóba, mindjárt visszajövök! – súgtam Minjun fülébe, majd
felálltam és otthagytam a derűs társaságot.
Még amikor
megérkeztünk, megterveztem a dolgot. Titkos pillantásokkal felmértem a terepet
és megtaláltam a lépcsőket, amik felfelé vezetnek. Nem tétováztam, egyből arra
vettem az irányt. Nem siettem, szép, kimért léptekkel haladtam felfelé. Az
agyamban csakúgy cikáztak a gondolatok az eddig elszenvedett sérelmekről,
szenvedésekről. Minden egyes kínzó könnycseppet újra éreztem legurulni az
arcomon, minden utáló megjegyzés a fülemben csengett. Aztán egy ponton mintha
elvágták volna a tudatom, a fejem egyszeriben kiürült, és mint valami szellem,
kiüresedve másztam meg a lépcsősort. Hamarosan felértem a legfelső emeletre,
itt már csak egy ajtó állta utamat. Először azt hittem, zárva van, de néhány
próbálkozás után sikerült kinyitnom és kiléptem a sötétségbe.
-
Suzy, nem láttad Hyemint valamerre? – kérdezte Jun.K aggodalommal a
hangjában. - Azt mondta, kimegy a mosdóba, de ennek már csaknem negyed órája.
Mindjárt hozzák a tortát, meg kell találnom!
-
Megnézhetem neked a női mosdóban! – felelte a lány készségesen.
Jun.K hálaképpen csak
bólintott egyet. Valami rossz érzés kezdett eluralkodni rajta. Nem tudta
pontosan megmagyarázni magának sem, de úgy érezte, barátnője bajban van. Ez az
előérzet csak még jobban felerősödött, ahogy Suzy tudatta vele, senki nincs a
mosdóban. Egy pillanatig eluralkodott rajta a kétségbeesés és a félelem, de
erőt vett magán és szétnézett a vendégseregen. Volt egy olyan különleges
képessége, hogy bármekkora tömegben képes volt kiszúrni Hyemint. Most azonban
sehol sem látta. A bejáratnál álló biztonsági őrökhöz lépett, hogy tőlük kérjen
segítséget. Mind a ketten megerősítették, hogy Hyemin elhagyta az éttermet.
A fiú egy pillanatra
megszédült, hirtelen nem hallott és látott semmit. Muszáj volt megkapaszkodnia,
hogy talpon tudjon maradni. De hamar összeszedte magát és kiszaladt az
étteremből. Ismét a megérzéseire hagyatkozott és felfelé kezdett futni a
lépcsőkön.
Hideg volt kint, a
fagyos levegő egész a csontjaimig hatolt vékony estélyimben. Fekete volt a
ruhám, olyan fekete, amilyenek a gondolataim is már hosszú ideje. Csak sétáltam
előre, mígnem elértem a tető szélét. Egy derékmagasságú párkány vonult körbe,
elválasztva a tetőt a kinti világtól. Szépen lassan kibújtam magassarkúmból és
óvatosan felmásztam a párkányra. Viszonylag széles volt, de ahogy ott álltam
mezítláb, lábujjaim már a szélébe kapaszkodtak.
Kinyújtottam a kezeim
kétoldalra. Mámorító volt az érzés, mintha repültem volna, álltam ég és föld
között, mélység és magasság határán. A szél gyengén fújt, az ég tiszta volt.
Végignéztem a kivilágított városon. Olyan volt, mintha a csillagok fényét
igyekeztek volna visszatükrözni. A csillagok azonban, bármilyen tiszta is volt
az ég, nem látszódtak. Letekintettem. Az utak még most is zsúfoltak voltak, a
forgalom éjszakára sem áll meg soha. Mint apró lámpások, suhantak el odalent az
autók. Egyszeriben úgy tetszett, ez az utca lesz az én Sztüx folyóm, mely a
túlvilágra visz. De nem bánok meg semmit, készen állok mindenre, már hosszú
ideje ezt tervezem. Így végzem hát be…
Még egy utolsó
pillantást vetettem a városra, majd lépni készültem, az utolsó lépésem.
„Előttem
e szirt, és alatta mély:
Egy
ugrás, mint utolsó felvonás…
S azt
mondom: vége a komédiának. - ”
-
Hyemin! – hallottam meg váratlanul egy olyannyira kedves hangot.
Hatására megtántorodtam, majdnem lebuktam, de sikerült visszaszereznem
egyensúlyomat. Hátranéztem. Minjun közeledett felém. A levegőt kapkodta,
valószínűleg nagyon siethetett felfelé. Arcát félelem és aggodalom torzította,
de még így is az a Minjun volt, akit annyira szerettem.
-
Hyemin, kérlek! – folytatta akadozva, ahogy levegőhöz jutott. –
Kérlek, ne tedd!
-
Ne közelíts! – sikoltottam. – Ne gyere közelebb! Hagyj, hagyj
meghalni!
Eddig
nem féltem és nem is sírtam, határozott voltam. Most azonban egy pillanat alatt
derékba törte elhatározásomat, szívem meglágyult már csak az arca látványától
is.
-
Mi történt? Mi a baj, kicsim? – kérdezősködött tovább. Lágyan,
kedvesen beszélt hozzám, közben óvatosan közelített. Megpróbált megtörni, de
nem engedtem ilyen könnyen.
-
Te vagy a probléma, Minjun! Minden miattad történt…! Te és a
rajongóid, a riporterek és a nyilvánosság… Nem tudod, mennyit kellett
szenvednem miatta! Nem tudod, hányszor gúnyoltak ki és tiportak a földbe csak
azért, mert a barátnőd vagyok! Én ezt nem bírom, Minjun… én nem vagyok erős, se
nem bátor… egyszerűen nem tudom elengedni a fülem mellett, amiket mondanak és
úgy tenni, mintha ott se lennének… - Kész, vége volt. Már nem tudtam tovább
erős maradni. Nem szerettem volna neki elmondani, hogyan érzek valójában, nem
szerettem volna mindezt az arcába dörgölni, ahogy sírni sem szerettem volna.
Megbánás nélkül akartam eltávozni ebből a világból, de a révész nem jött értem,
egyedül pedig nem tudok átúszni a Sztüx folyón.
Minjunt sokkolták a hallottak. Egy pillanatra
megtántorodott, arcára szomorúság és csalódottság telepedett.
-
Hogy lehettem ilyen vak…? – suttogta maga elé.
-
Most pedig, kérlek, hagyj engem! – folytattam, sokkal inkább
kérleltem. – Hadd haljak meg, hadd szabaduljak meg végre a sötét gondolatoktól
és a fájdalomtól…
-
Nem hagyhatom, hogy így legyen vége… Nem hagyhatod, hogy így
végződjön! – kiáltott. Szemei csillogtak a könnyektől, amiket el akart fojtani,
de képtelen volt. – Gyere ide szépen és megbeszéljük a dolgokat! Segítek,
ahogyan csak tudok, de nem ugorhatsz le!
Az a barna szempár, ami annyira telve volt
érzelmekkel, mindig megbabonázott. Nem kellett volna szemébe néznem, nem
kellett volna ilyen sokáig gondolkodnom. Már késő volt, az akaratom megtört.
Csak Kim Minjunt láttam, nem Jun.K-t a 2PM-ből, hanem az én Kim Minjunomat.
Leguggoltam, a párkány szélébe kapaszkodva sírtam. Nem akartam őt itthagyni,
szerettem, mindennél jobban, mégis olyan gyenge voltam, hogy nem érdemlem meg
őt. Őmellé egy erős nő kell, aki kibírja a rajongók és riporterek zaklatását,
aki nem menekül öngyilkosságba.
-
Minden rendben lesz! – ölelt magához. Észre sem vettem, mikor ért oda
mellém. Óvatosan leemelt a párkányról és letett a földre. Nem akartam
elengedni, görcsösen kapaszkodtam belé és csak sírtam. Az ölelése, az érintése,
az illata, a jelenléte – mind-mind erőt adott. Tovább kell lépnem, ki kell
bírnom, meg kell erősödnöm, hogy végre megérdemeljem őt.
-
Miért nem mondtad el mindezt nekem? Ha korábban szólsz, még időben
segíthettem volna… - panaszkodott játékosan, az aggály mégsem tűnt még el a
hangjából.
-
Olyan boldog voltál… nem akartalak terhelni… - szipogtam a vállába.
-
Butus! – simogatta meg a fejem.
Még egy jó ideig így ülhettünk. Jun.K türelmes
volt, nem siettetett, megvárta, amíg összeszedem magam. Annyira jól esett, hogy
itt volt velem. Most először kezdtem azt érezni, hogy megbántam volna, ha
meghalok. Elképesztően hálás voltam neki, amiért megmentett, amiért még időben
visszahúzott a halál pereméről, a szakadék széléről. Bár nem tudtam, mi vár rám ismét a szilárd
talajon, de erőt éreztem, olyan erőt, ami képes lehet összetörni minden bántó
szellemet.
-
Menjünk vissza a többiekhez, már biztosan kihozták a tortát is! –
szólt bíztatóan, mikor úgy látta, kellőképp összeszedtem magam.
-
Torta is van? – néztem fel a vállából.
-
De még milyen torta! Akkora nagy, hogy alig fér ki a konyha ajtaján! –
mesélte viccesen artikulálva és mutogatva mellé. Elnevettem magam. Végre egy
őszinte nevetés, már milyen régen nevettem így. Minden gondom leszakadt egy
pillanatra vállaimról, megkönnyebbülten tudtam nevetni.
Jun.K felsegített, majd derekamat átkarolva
visszavezetett az étterembe. Úgy éreztem, a sötét felhők végre eloszlottak a
fejemből és biztos voltam benne, hogy újra láthatom a csillagokat – a remény
csillagait.
