Storm (Super Junior Lee Donghae)

Haj – rendben, smink – rendben, ing nem gyűrött, szoknya szépen áll. Még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe indulás előtt. Csinos vagy, biztattam magam. Egy „fighting” után végül kiléptem a lakásból és könnyedén leszaladtam a lépcsőkön. Amint kiértem az épületből, az órámra pillantottam. Már késésben voltam, úgyhogy úgy döntöttem, fogok egy taxit és azzal megyek. Talán akkor nem kell rám annyit várnia.

Ahogy egyre közelebb és közelebb értem a találkahelyünkhöz, egyre izgatottabb lettem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a mosolygást. A tenyerem is elkezdett izzadni – ezt utáltam a legjobban. Miután kiszálltam a taxiból, gyorsan beletöröltem a szoknyámba, majd egy utolsó mély lélegzetvétel után benyitottam a kávézóba.

Odakint fülledt meleg volt (holott már lassan öt órára járt az idő), a nap erőteljesen tűzött, amit az aszfalt és a sok beton csak még jobban felerősített. Sehol egy árva felhő nem volt az égen, csak a már fehéren világító korong nézett alá a városra.

Már az ajtónyitással megcsapott a kávézó légkondicionált levegője. Kellemes hűvös volt odabent, úgyhogy nem is időztem sokáig, beléptem. Az ajtónál messzebb azonban nem jutottam, körbe kellett néznem, hol is van az illető, akihez tulajdonképp jöttem. Nem tartott sokáig, hamar megláttam egy hátsó asztalnál az ablak környékén. Ő is hamarosan észrevett és bal kezét üdvözlően a magasba emelte, hogy még véletlenül se tévesszem el a célpontot.

Láttára egy újabb idegességi hullám futott végig rajtam, majd fülig érő vigyorral odasétáltam.

-    Sajnálom, hogy ennyit késtem! – ültem le vele szemben, kezeimet bocsánatkérően tartva magam előtt.

-    Semmi probléma, én sem vagyok itt régóta – mosolygott, majd egy kisebb csend állt be közénk.

Bár már nem először találkoztunk így kettesben, mégis mindketten eléggé szégyellősen viselkedtünk. Talán egy hónapja ismertük meg egymást. Egyik ismerősöm mutatott be neki egy buliján, mondván, hogy szerinte tökéletesen összeillünk. Hogy igaza volt-e, arra még nem tudnék válaszolni, mindenesetre azóta többször is elhívott, végülis mondjuk ki, randizni. Első pillanattól kezdve amikor megláttam, biztos voltam benne, hogy nem sokáig marad közömbös számomra, de mostanra szinte fülig belezúgtam már. Komolyabb lépéseket viszont féltem tenni felé, mert nem voltam biztos az ő érzéseiben. Még így sem, hogy tulajdonképp eddig minden alkalommal ő hívott el.

-    Nagyon csinos vagy – mosolyodott el. Nem tudtam nem belepirulni a bókjába, bár a hangja alapján ő is hasonlóan zavarban volt. – Válassz valamit magadnak, én fizetek! – tette hozzá és elém tolta az itallapot.

A kínos csend, mint mindig, most is csak addig tartott, míg ki nem hozták az innivalókat. Ahogy megkaptuk, mintha valami újféle önbizalom söpört volna végig mindkettőnkön és beszélgetni kezdtünk. Először csak ilyen általános dolgokról, mint az időjárás és hogy kinek hogy telnek a napjai. Ezzel sikerült átkanyarodnunk úgymond „személyesebb vizekre” is.

-    Remélem nem terveztél mára semmit, mert lehet, hogy nem engedlek haza túl korán – mosolygott sejtelmesen. Én is újfent elmosolyodtam.

-    Nem, semmit. És mit csinálunk ma?

-    Majd meglátod!

-    Donghae, tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket! – húztam el a számat. Ez teljesen igaz volt, szerettem mindenre jó előre felkészülni. Mellette viszont hiába terveztem el bármit is, úgysem úgy sült el a dolog…

-    Ezt szeretni fogod, legalábbis remélem – még mindig mosolygott, mosolyában sunyiság bujkált. Gyanús, nagyon gyanús, de ezúttal ráhagytam a meglepetését.

Egy ideig még a kávézóban ücsörögtünk és erről-arról beszélgettünk, aztán Donghae javaslatára otthagytuk a kávézót, hogy leváltsuk a Han folyó partjára.

Lassan már kezdett sötétedni, az utcai fények is felgyúltak, mesebeli képet kölcsönözve a környéknek. Hideg levegőt hozott felénk a szél, hirtelenjében rohamosan sötétedni kezdett. Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy meghitt sétánkat szakadó eső szakítja félbe. Olyan hévvel kezdett el esni, hogy pillanatokon belül teljesen bőrig áztunk mindketten. Legszívesebben elkáromkodtam volna magam, de sikerült visszatartanom. Láttam Donghae arcán, hogy ő is nagyon csalódott. Valószínűleg minden tervét tönkretette az idő.

Csurom vizesen nem akartunk már sehová sem beülni, sőt, legszívesebben hazamentem volna. Olyan kellemetlen volt így mutatkozni előtte… Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felajánlotta, hogy menjünk fel a lakására. Elmondása szerint itt volt a közelben, mégis kicsit vonakodtam elfogadni. Ha figyelembe vettük a helyzetünket, talán nem igazán volt még itt az ideje semmi ehhez hasonlónak és kicsit meg is ijedtem. Végül az a hang győzött a fejemben, ami azt sugallta, hogy ott tető és meleg vár rám, ott meg tudok szárítkozni. Rábólintottam tehát Donghae ajánlatára, mire ő kisfiúsan elmosolyodott.

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire közel lesz a lakása. Igazából a távolság már majdnem mindegy volt, ennél jobban elázni már nem nagyon tudtunk volna. Villámgyorsan szálltunk be az épületbe, másztuk meg a lépcsőket, majd végül elégedetten nyitottunk be a lakásba. Donghae ment elől, hogy rögtön felkapcsolhassa a villanyt. Barátságos lakás volt, tágas szobákkal és modern berendezéssel, nem is beszélve a kilátásról. Ez utóbbit sajnos az eső elrondította valamennyire, de még így is lenyűgöző volt. Egy vagyonba kerülhet errefelé egy ilyen lakás.

Amíg a kilátáson legeltettem a szemem, Donghae eltűnt a fürdőben, hogy aztán egy száraz törölközővel térhessen vissza. Csak akkor vettem észre, amikor hátulról a fejemre tette.

-    Törölközz meg egy kicsit, aztán megmutatom, merre van a fürdő és kerítek neked valami száraz ruhát – mondta gondoskodóan, miközben a saját fejét törölgette. Ahogy ott állt előttem csuromvizesen, a vizes haját törölgetve, elképesztően jól nézett ki. Késztetést éreztem, hogy megérintsem az arcát, a haját, az ajkait… De inkább eltereltem a gondolataim, és a fürdő felé vettem az irányt.

Amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam. Nagyon jól esett a meleg víz, az esőtől teljesen átfagytam. A lehető legjobban megtörölköztem és belebújtam a ruhákba, amiket Donghae adott. Kicsit nagy volt rám, de a nadrág is és a felső is puha, öblítő- és Donghae-illatú volt, így ettől a problémától teljesen eltekinthettem. A hajamat odakint szárítottam meg, amíg Donghae is letusolt.

-    Sajnálom, nem egészen így terveztem ezt az estét – ült le mellém, miután végzett a fürdőben. Jó nagy kanapéja volt a nappaliban, elképesztően kényelmes volt.

-    Ugyan, nem számít, az időjárás ellen nem tehetünk semmit – mondtam, de nem néztem rá. A csudába, megint nagyon zavarban voltam. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy ő is hasonlóan érezte magát. Magamban mosolyogtam egyet ezen gondolat mellé.

-    De itt is feltalálhatjuk magunkat. Nem vagy éhes? – jutott hirtelen eszébe, mintegy megszakítva előző gondolatát. Felpattant és a konyha felé vette az irányt, miközben folyamatosan beszélt valamit, amit nem értettem. Nem telt bele fél percbe sem, mire némileg csalódott arckifejezéssel tért vissza. – De rendelhetünk is valamit… Csirkéhez mit szólsz?

-    Benne vagyok! – mosolyogtam rá.

Amíg ő lerendezte a rendelést, közelebb sétáltam a polchoz, ahol különféle fényképek voltak felállítva. Donghae és a családja, barátai, valamint egy kép egy városról éjszaka, fények tengerében, egy fölé magasodó heggyel. Tekintetem megakadt ezen a képen, elképesztően szép volt. Meg akartam kérdezni, hol készült, de ő beelőzött.

-    A szülővárosom, Mokpo és a Yudal hegy. Nagyon tetszett ez a kép, úgyhogy kitettem.

-    Tényleg nagyon szép – fordultam felé. A hátam mögött állt, közelebb, mint gondoltam, úgyhogy tökéletesen beleütköztem. Elképesztően zavarban voltam, úgyhogy még jó, hogy csengettek, különben nem tudom, mit csináltam volna.

Donghae ajtót nyitott és átvette a vacsoránkat. Letelepedtünk a nappaliban a kávézóasztalhoz és nekiláttunk.

-    Nagyon szép lakásod van – mondtam két harapás közben. – Gyönyörű a kilátás és még rendezettebb is, mint amilyenre egy fiútól számítottam.

-    Köszönöm a bókot, de igazából pont a napokban takarítottam össze, azért ilyen. Pont jókor jöttél – kuncogott magában.

Vacsora után, mivel nem tudtunk dönteni, milyen filmet nézzünk meg, inkább továbbra is beszélgettünk. Mondtam neki, ha eláll az eső, hazamegyek, nem akartam a terhére lenni, de ő folyamatosan győzködött, hogy nyugodtan aludjak nála. Végül ebben maradtunk, bár még mindig zavarban voltam, azért lassan elkezdtem feloldódni.

Az idő nagyon gyorsan telt, rendkívül elálmosodtam, úgyhogy végül lefeküdtünk aludni. Donghae, úriemberhez méltóan, a saját szobájába küldött engem, míg ő a kanapéra ágyazott magának. A szobában mindennek Donghae illata volt, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Ahogy magamra maradtam az idegen szobában, kezdett csak el igazán dolgozni az agyam. Különféle képzelgések rohamoztak meg, és egyszerűen nem tudtam őt kiverni a fejemből. Elképzeltem, ahogy normál esetben itt alszik, meg úgy általánosan, milyen lehet alvás közben. Szívem majd kiugrott a helyéről izgatottságában. Nem is tudom, hogyan, de végül sikerült elaludnom.

Nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el, mire felébredtem, de minden porcikám azt kívánta, bárcsak ne tettem volna meg. Az eső még mindig nem állt el, de mostanra kiegészült egy kis égiháborúval is. A szoba sötétjébe bele-belevilágítottak a villámok, eget rengető mennydörgéssel párosítva. Szinte a ház is beleremegett, de én sokkal jobban remegtem.

Nem sok dolog volt, amitől féltem, de a vihar ezek közé tartozott. Gyerekkorom óta hol a szekrénybe bújva, hol anyuék között fekve, egyikük kezét szorongatva vészeltem át. Legtöbbször még mozdulni sem mertem, szavakkal lehetetlen lett volna kifejezni, mennyire rettegtem. És egyedül voltam… A fejemre húztam a takarót, a párnát, becsuktam a szemem és befogtam a fülem, de mit sem segített. Sírni tudtam volna.

Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem is otthon vagyok. Egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, mit gondolna Donghae, ha most odamennék hozzá, vagy mennyire nem helyes, félve kikeltem az ágyból és kiléptem a nappaliba. A szemközti falon hatalmas ablakok tárták elém a lebilincselő kilátást a városra amikor megérkeztem, most azonban átkoztam őket, amiért tökéletes látványt nyújtottak az odakint rövid időközönként felsejlő villámokról. Ösztönszerűen behunytam a szemem és befogott fülekkel a padlóra rogytam. A mennydörgésbe szinte beleremegett az egész épület. A földön tapogatózva igyekeztem odatalálni a kanapéhoz, ahol Donghae feküdt. Igyekeztem minél jobban elterelni a tekintetem az ablakokról, de esélytelennek tűnt.

-    Donghae… - szólítottam meg a fiút. A hangom ijedtebb volt, mint gondoltam. A torkom teljesen kiszáradt. – Donghae… - ismételtem valamivel hangosabban, de nem sokat értem el. Soha nem értettem, hogy tud valaki ilyen időben is aludni?! Én biztos, hogy az első dörgésre felébredek, és addig nem alszok, amíg vége nem lesz az egésznek. Mintha csak meghallgattak volna odafentről, Donghae hamarosan álomittas hangot szólt hozzám.

-    Nem alszol? – kérdezte, miközben valószínűleg a szemét törölgette. Megráztam a fejem, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt látta is. Ott térdeltem már a kanapé mellett, háttal az ablakoknak. Elég szánalmasnak éreztem magam és bíztam benne, hogy ezzel a jelenetemmel nem ijesztem el magamtól egy életre őt.

-    Valami baj van? – ült fel az „ágyban”.

Válaszolni szerettem volna, de nem volt időm. Hirtelen villant odakint egy jó nagyot, mire én ösztönösen a nyakába ugrottam, így várva a pillanatokon belül következő mennydörgést. Nem láttam Donghae arcát, de teljesen biztos voltam benne, hogy meglepődött, nem is kicsit. Elképesztően közel kerültünk egymáshoz, testünk teljesen összeért. Csak így vettem észre, hogy fölső nem is volt rajta, ami csak még jobban tetézte (volna) zavaromat. Biztosan soha nem tettem volna ilyet, ha nem vezérel a félelem. Rövid hatásszünet után végül visszaölelt, közben fejem még mindig nyakára hajtva tartottam.

-    Csak nem félsz? – kérdezte. Próbált komoly lenni, de még ilyen állapotban is hallottam a benne bujkáló örömöt és elégedettséget.

-    Nem… nem alhatnék itt veled? – kérdeztem félénken. Azért a félelem nem ad annyi bátorságot, hogy ne érezzem át, mennyire gáz is, amit művelek. Ő azonban láthatólag élvezte a helyzetet, és hogy őszinte legyek, valamilyen szinten én is, úgyhogy nem is értem, hol volt itt a probléma.

Felkelt a kanapéról, hogy behúzza a sötétítőfüggönyöket, aztán befeküdt mellém és ismét magához húzott. Melegség futott végig rajtam, úgy éreztem, biztos voltam benne, hogy képes lenne megvédeni nemcsak a vihartól, de bármi mástól is. Megnyugtatóan a hajamat simogatta, amíg el nem aludtam.

Reggel, amikor felébredtem, már nyoma sem volt az éjjeli viharnak, a nap játékosan sütött be a sötétítőfüggönyön keresztül. Ösztönösen magam mellé nyúltam az ágyon, de nem volt ott senki. Álmodtam volna az egészet?

Egy hirtelen mozdulattal ültem fel az ágyban, amit utána rögtön meg is bántam, mert teljesen elszédültem. Arról azonban sikerült megbizonyosodnom, hogy nem otthon vagyok. Akkor talán mégsem álmodtam…!

Még ültem egy kicsit kómás fejjel és vártam, hátha történik valami, de aztán elkezdtem kikecmeregni az ágyból. Hamarosan Donghae lépett a szobába, kezében egy bögrével.

-    Jó reggelt! – mosolygott rám. Mosolya olyan érzéseket és gondolatokat sugallt, hogy komolyan el kellett gondolkodnom rajta, történt-e valami az éjjel azon kívül, amire én is emlékszem.

Donghae eközben leült mellém és egy puszit nyomott a homlokomra.

-    Bocsánat az estiért… - nyögtem ki, miután sikerült összekaparnom magam a puszi miatt.

-    Semmi probléma – mosolygott. A beeső tompa napfényben teljesen úgy nézett ki, mint egy angyal. Lee Donghae, ha eddig nem lettem volna szerelmes beléd, most tuti sikerült volna beléd szeretnem.

-    De egyvalamit szeretnék tisztázni – komolyodott el egy pillanatra, de láttam rajta, hogy megint a nevetést próbálja csak rejtegetni. – Nem alszom csak úgy egy ágyban akárkivel, csakis a barátnőmmel! Remélem érted, milyen következményei vannak ennek rád nézve… - nézett rám sejtelmesen, de látszott rajta, mennyire izgul a kijelentése miatt. Hát persze, hogy értettem a következményeket!

-    Nem is tudom – mosolyogtam, mire Donghae meglökött és végül megcsókolt. Szemeim tágra nyíltak meglepődésemben, erre igazán nem számítottam. Átöleltem a nyakát, csaknem pontosan ugyanúgy, mint az éjjel és én is visszacsókoltam.

-    Reggelit? – mosolygott rám, miután elszakadtunk egymástól és kézen fogva, immár kevésbé szégyellősen sétáltunk át a konyhába…